Az 1970-es évek elején többször megfordultam Gyulajon, a dámszarvasok világhírű hazájában. Elcsodáltam Őket, kecses tartásuk, színezetük, viselkedésük megfogott. Ahogy Gyulaj napsütötte domboldalain napoztak, mesebeli látvány volt. Fenséges királyi vad! Mindjárt úgy voltam velük, mint a gyerek, amikor a másik gyerek játékát látja. Ilyen nekünk is jó volna! Elképzeltem őket nálunk, a Tisza-Maros szögben, a Szőreg-Deszk-Kiszombor-Tiszasziget erdősávjai, vizes csatornái, lucerna földjei még a gyulaji természeti adottságokat is felülmúlnák. Vadásztársaimnak, akik akkor nagyvad vadászathoz nehezen jutottak, valószínű nagy öröm lenne.

Ez persze akkor csak álom volt. Úgy voltam, mint a szegény gyerek meseországban, de nem hagyott nyugodni a gondolat – még beszélni sem mertem róla senkinek.

Aztán egyszer Csikota János kollégámnak, segítő társamnak beszéltem az álmokról. Szimpatizált vele, majd együtt jutottunk el Gyulajra. Neki is nagyon tetszett az egész, most már ketten voltunk, akik álmodoztak.

Már „csak” annyi hiányzott, hogy az itteni, néha féltékeny vt. vezetést meggyőzzük és valami Istent keressünk, aki segít bennünket. Akkor a vadszeretetünkön és csupasz fenekünkön kívül másunk sem volt.

Egyszer aztán sikerült Jánossal kiönteni a szívünket Dr. Rácz Antalnak, a MÉM vadgazdálkodási főosztályvezetőjének és csoda történt! Tóni Bátyánk bölcsessége már-már határtalan volt:  engedélyezte, hogy a mi világhírű őzbak állományunkból „vérfelfrissítésre” elvihetünk egy őzet Gyulajba és cserébe egy dám borjút kaphatunk cserébe – szigorúan zárt téri tartásra.

Ez már valami! Fácán volier elemekből gyorsan megcsináltuk egy elkerített részt. Jöttek az élő nyúl befogások, amikor a nyúlhálóba őzek kerültek. Ezeket beládáztuk és – legtöbbször éjszaka – elvittük Gyulajba, ahol a mi őzeinket hivatalosan dámra cserélték – kerülve a nyilvánosságot. Szerencsénk volt, hogy a hivatásos vadászok és vt. tagok nagy része segítő szándékkal volt, de  még így is több feljelentésnek és vizsgálatnak voltunk szenvedő alanyai: szerették volna az illegális vad telepítést ránk sózni, mert azzal örökre félreállíthattak volna bennünket.

Egyik vizsgálat során az akkori vadászati felügyelő megkérdezte Jánost: – Mi a fenét falazol a Siposnak ebben az illegális vad telepítésben? – Tudod Pista Bátyám, tévedsz, ha azt hiszed, ha a dámok elszaporodnak én fogom ezért az első bikát lőni! Legfeljebb én zsigerelhetem… – felelte János és milyen igaza volt…

1977 őszén jöttek az első dámok Gyulajból, majd a többiek. Szeretett Tóni Bátyánk a hivatalos okmányokban csak egy őz és egy dám borjú cseréjére adott engedélyt. Néhai Berg Péter nagytiszteletű kedves jó barátomnak elpanaszoltam, hogy mire az elcserélt dám borjú vemhes lesz, akkorra elhullik a fogunk. – Nem volna szabad a főnök döntését megváltoztatni, de megérdemlitek, hogy a borjú helyett ünőt kapjatok! – állt az ügyünk mellé Péter.

Arról már a hivatalos krónika nem szól, hogy amikor Gyulajba disznóhajtásra voltam hivatalos, mindig vittem magammal néhány kanna csongrádi vörösbort, amit a hajtóknak és az  erdőgazdasági dolgozóknak ajándékoztam. Az őz-dám cserék alkalmával a csongrádi vöröset mindig vittem magammal – nem hiába. Azok az emberek rakták a dámokat a ládáinkba, akik a disznóhajtáson is már megkóstolták a csongrádi vöröset. Tisztelettel megkértem őket, tévesszék már el azt a dám ünőt – amit Péter Bátyánk engedélyezett –, ha lehet vemhes dám tehénre vagy egy dám bikára… Így lettek szeretett Tóni Bátyánk borjúiból vemhes tehenek, Berg Péter Bátyánk borjaiból ünők és az erdőgazdasági dolgozóknak, na meg a csongrádi vörösbornak köszönhetően  az ünőkből pár perc alatt tehenek. Tóni Bátyánk dám borjai a következő évben már utódokat borjadztak a Tisza-Maros Szögben.

A dámok azóta otthonra találtak nálunk. Csikota János jóslata bejött, nem lőtte az első dámbikát, sőt semmilyet. Sőt, a betelepített dámból én sem lőttem, a gazda a saját malacát nehéz szívvel vágja le.

Végül az álmaink keserves munka és meghurcoltatás után megvalósultak. Mi is és a dámok is várjuk a szebb jövőt. Köszönetet már elkéstük.

Sipos István, Szőregi Regélő, 2016. szeptember