A hetvenes évek közepétől gyűjti a szegedi Szanka József a különböző háborús relikviákat. Jelenleg tizenkét kiállítása van Európa több országában. Gyűjteménye több tízezer darabosra tehető – a férfi egyben soha nem látta, és nem is fogja látni azt. A műgyűjtés útján a tanyából a városokba költözés indította el negyven éve az akkor még földmérőként dolgozó férfit.
– Mit tart gyűjteménye legérdekesebb darabjának?
– Az első világháborúban a csatákban nyáron elesettek holttestét a meleg miatt nem tudták hazaszállítani. Bevett szokás volt a déli hadszíntéren, hogy az elhunytak lőtt sebéből kivettek egy csontot, és azt gyógyszeres üvegbe tették. Készítettek emlékére egy gyűrűt, amelybe az elesés pontos helyét és idejét vésték bele. A csapatzászlóból levágtak egy darabot, az elhunyt alatt lévő véráztatta földből is kiástak egy részt, amit viasszal vontak be, és szedtek néhány ott termő virágot is. Mindezt egy üvegbúrába tették, és hazaküldték az elhunyt családjának. Nálam a 38-as kecskeméti gyalogezred egyik tisztjének van meg az emlékbúrája. Morbidsága miatt napi parancsban tiltották az ilyen emlékezési formát, mégis bevett szokás volt. Ilyen darabbal máshol nem találkoztam, csak leírásokban olvastam róla.
Orosz gúnypipától Teleki Blanka várfogságáig
– Azért az 1848–49-es szabadságharc egyik halálra ítéltjének felmentő határozata sem lehet éppen tucatpéldány.
– A leánynevelő intézetet alapító Teleki Blanka grófnőre a szabadságharcban vállalt szerepéért halált kértek, de bizonyítékok híján 1853-ban a haditörvényszék mindössze tízévi várfogságra ítélte. Az erről szóló eredeti határozat van a birtokomban. De kedvenc darabjaim egyediségük miatt azok a használati tárgyak is, amiket a világháborús frontokon a katonák saját maguk készítettek el hadifogságuk idején vagy a hadszíntéren. Ilyenek a kis dobozok, tükrök, játékok, cigaretta- és gyertyatartók vagy egy első világháborús gúnypipa egy kozák katona kifaragott fejével.
– Hány darabos gyűjteménnyel büszkélkedhet?
– Ezt lehetetlen megbecsülni. Egyben soha nem láttam, és nem is fogom látni az összes darabját. Olaszországban, Erdélyben, Magyarországon és a Délvidéken jelenleg is tizenkét különböző kiállításomat lehet látni. Csak katonai képeslapokból 38 ezer darabos a gyűjteményem. A két balástyai tanyám pedig népi használati tárgyakkal van tele.
– Miért vágott bele a különböző háborús emlékek gyűjtésébe?
– Földmérőként kezdtem el dolgozni Csongrád és Békés megyében a 70-es években. Az évtized vége felé zajlott le egy nagyarányú faluból városba költözés. A tanyákon élők szinte az összes régi használati tárgyukat a házukban hagyták, nem akarták magukkal vinni a városba. Régi újságok, cseréptálak, családi levelezések és naplók maradtak árván. Ahogy a tanyán élők elmentek, már dózerolták is le a házukat. Nagyon fájt a szívem ezekért a tárgyakért, hogy valaki ilyen lélektelenül hagyja ott a múltját. Még a rombolás előtt sikerült néhány világháború korabeli újságot megmentenem. Ezek voltak a gyűjteményem első darabjai.
Az átdöfött Biblia
– Honnan volt minderre pénze?
– A földmérés után vállalkozásba kezdtem, amiből jutott erre a hobbira is. Ahogy hízott a gyűjteményem, úgy érkezett egyre több felajánlás is. A régiségkereskedők is engem hívtak először, ha valami érdekes darab került a kezük közé. Egyik részük jutányos áron ajánlotta megvételre a ritkaságokat, a másik viszont kihasználta a gyűjtőszenvedélyemet. A mai napig előfordul, hogy ha egy régiségboltban találok valami érdekeset, a megvásárlására egy ismerősömet kérem meg. Mert ha engem valami érdekel, annak sokszor megduplázódik az ára az üzletben. De szem is kell egy ilyen gyűjteményhez. A szegedi Petőfi Sándor sugárúton bontottak egy házat nyolc éve, és egy csomó régi holmit dobtak a kukákba. Ez volt az úgynevezett Forrai-hagyaték, amit még a mai napig bővítek. A család férfi tagjai közül hárman három különböző háborúban harcoltak. Ezért érdekes különösen ez a hagyaték a korabeli visszaemlékezésekkel és naplókkal.
– Tormay Cécile írónő szüleinek volt egy Bibliájuk, amelynek őrzi az egyik lapját. Mi ennek a darabnak a története?
– A Tanácsköztársaság idején baloldali érzelmű fosztogatók törtek be a Tormay szülők Budapest melletti nyaralójába. Az ott lévő Biblia felbőszítette őket, és beledöftek egy szuronnyal. Az egyik átszakított lap van nálam, amire az írónő saját kézzel írta le ezt a történetet.
Bakancs kápolnában
– Többnyire ön rendezi be a különböző kiállításait. Hogyan reagálnak rá az emberek?
– Az egyik 1956-os kiállításomon egy kukát tettem az egyik sarokba, amibe beleszórtam a Rákosi-korszak kitüntetéseit, beszolgáltatási lapjait és a sarló-kalapácsos magyar zászlót. A felhajtott kukafedélre ráírtam: Tegyük helyére a dolgokat. Egy nagypapa szinte könnyek között mutatta unokájának, hogy neki is ilyen kitüntetései vannak otthon. Nem akarta látni a hozzájuk tartozó szemetest. Egy hasonló korú férfi a barátjának viszont azt mondta, hogy végre oda kerültek ezek a dolgok, ahová tényleg valók.
– A családja hogyan viszonyult ehhez az igen komoly gyűjtőszenvedélyéhez?
– Csatatérkutatással is foglalkozom, amire a kisebb lányom már ötévesen elkísért. Régi csaták helyszínét kutatom fel korabeli naplók alapján, próbálom beazonosítani a helyeket, amiket megkeresek, és készítek fotókat a mostani állapotokról. A közeljövőben tervezek is egy ilyen témájú kiállítást Szegeden: a régi csatahelyszínről készült fotó mellé odaragasztom a mai helyzetet. A lányaim nem örökölték a gyűjtőszenvedélyemet, de nagyon szeretnek régi történelmi helyeket felkeresni. A kisebbik tíz év alatt megjárta az El Caminót és Európa nevezetes történelmi helyeit. Ebben elhasználódott a bakancsa, de nem akarta kidobni azt a lábbelit, amihez annyi emlék fűzi. Kedvenc helyére, a szlovéniai Javorca-kápolnához vitte el megpihenni. Letette a kápolna mögé, és melléírta egy lapra a cipője történetét. A bakancsról azóta rengeteg felvétel készült, amit a turisták készítettek és feltették az internetre. A kápolna vezetője télen beviszi a bakancsot az épületbe, majd tavasszal újra kiteszi. Ha a lányom kedvenc helye lett ez a kápolna, akkor valószínűleg hatottam rá egy kicsikét.
Kiss Gábor Gergő, delmagyar.hu
Borítókép: Fotó: Frank Yvette, delmagyar.hu
