Magánnyomozás egy apa forradalmi múltja után
Pigniczky Réka múlt héten bemutatott Hazatérés című dokumentumfilmje az ’56-os forradalom után Amerikába menekült Pigniczky László, azaz „Pige” történetét mutatja be szokatlan nézőpontból. A rendhagyó logikájú filmben ugyanis azt követhetjük végig, ahogy az ötven év elmúltával elszántan kutató Pigniczky Réka és Eszti előtt lassan kibomlik az édesapa forradalmi múltja – két lány útja saját ’56-ukig.
Október 13-án, pénteken az Urániában mutatták be Pigniczky Réka Hazatérés című dokumentumfilmjét. Az 1956-ról készült filmek sorában ritka alkotásként egy személyes nyomozás adja a film keretét: Pigniczky Réka és Eszti édesapjuk halála után szembesültek azzal, milyen keveset tudnak róla. „A temetés számos új kérdést vetett fel bennünk édesapánk életéről, amelyeket hihetetlen módon eddig még sosem tettünk fel. Mi történt tulajdonképpen a forradalom alatt, amitől élete végéig nem tudott hazajönni Magyarországra? Mit csinált ő valójában a forradalom alatt?” – hangzik el a filmben. A két nővér, Réka és Eszti ötven év elteltével édesapjuk ’56-os történetei nyomába erednek.
„Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, édesapám sokszor mesélt az oroszok elleni harcról. Izgalmas anekdotákat: hogyan készítették a Molotov-koktélokat, és miként várták lesből a szovjet tankokat.” – hangzik el a filmben. Hol harcolt ’56 őszén, és kikkel? Valóban harcolt-e? Mi igaz a családi legendákból? Kétévnyi kitartó és kíméletlen kutatás története – két lány útja az ő ’56-ukig.
Pigniczky László, azaz „Pige” 1957 februárjában a jugoszláv határon keresztül hagyta el Magyarországot, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol aktívan részt vett az emigráns magyar közösség életében – sohasem tért vissza Magyarországra. Két lánya született, Réka és Eszti: mindannyiuk életét meghatározta ’56, a tábortűz mellett elmondott vérfagyasztó anekdoták mögött mégis homályba vesztek a részletek.
„Ez egy keresés”
Pigniczky Réka és nővére, Eszti közel két évet töltött el a nyomozással. Beszélgettek történész szakértőkkel és szemtanúkkal, levéltári anyagok sokaságát böngészték át, és felkutatták a Magyarországon élő rokonságot. A Péterfy Sándor utcai kórház volt a kiindulópont, ahol dokumentumok tanúsága szerint Pigniczky László október 30-tól mentősként dolgozott. Ez az a kórház, amely kulcsszerepet játszott a forradalom napjaiban. Az itt dolgozók ugyanis a felkelők oldalára álltak: sérülteket fogadtak, kötszereket és élelmet küldtek az utcákon harcolóknak, és az épület pincerendszerében menedéket nyújtottak a felkelőknek. A nyomozás során a két lány nem várt információkra bukkant. Miért volt édesapjuk október 30-ig börtönben? Hogy szabadult ki?
„Mikor a dramaturg, az Arténak dolgozó Pierre-Olivier Francois megkérdezte: ki lesz a főszereplője ennek a filmnek, rögtön válaszoltam: az édesapám. Erre ő újra kérdezett: hogyan fogunk vele azonosulni?” – meséli Réka. A film elbeszéléstechnikája lassan formálódott ki. A döntést, hogy hőst, Pigniczky Lászlót lányai nyomozásának fénytörésében mutassák be, a történet személyessége is indokolta. „Most ez a történet nem az édesapátok története, ez a ti történetetek. Inkább rólatok szól, mint őróla. Ez egy keresés” – mondta Rainer M. János történész, aki a kutatás során folyamatosan segítséget nyújtott a Pigniczky-lányoknak.
„Nagyon amerikai film – nagyon magyar témáról”
Mikor megosztjuk Pigniczky Rékával azt a benyomásunkat, hogy filmjében sok elem emlékeztet az amerikai dokumentumfilmes stílusra, azt válaszolja: „Csak nehogy azt mondd, hogy Michael Moore!” A Hazatérés természetesen köszönőviszonyban sincs Michael Moore filmjeivel, azonban a nyomozás főszállá emelése és a(z angol nyelvű, feliratozott) személyes hangú, jelen idejű egyes szám első személyben íródott narráció szokatlan, „amerikaias” ízt kölcsönöz a filmnek. „Nagyon utálom a narrációs dokumentumfilmeket” – vallja be Réka. „Inkább az olyan dokumentumfilmes stílus áll hozzám közelebb, mint amilyen Almási Tamásé, Varga Zsuzsannáé. Szeretem, amikor a történet narráció nélkül bontakozik ki, elmeséli magát.”
Pigniczky Réka televíziós újságíróként nyolc éve dolgozik az amerikai AP Hírügynökségnél. Ez a tény, valamint az, hogy a Hazatérés című dokumentumfilmet nem elsősorban magyar közönség számára készítették, kétségtelenül nyomot hagyott a filmen. „Pamacs”, azaz Hargittai László vágó, aki Almási Tamás filmjeit is vágta, ennél a filmnél 685 snittet használt. „Egy átlagos dokumentumfilmben körülbelül 250 snitt van, egy játékfilmben viszont 600-1000. A sok vágás is hozzájárult ehhez a játékfilmes stílushoz” – magyarázza Pigniczky Réka. „Fél évig tartott a munka” –meséli Hargittai László. „Száz órányi anyagot fél évig vágtunk. Szerintem ez végül meg is látszik rajta.”
A dokumentumfilm – mint az elvárható – szép számmal vonultat fel archív felvételeket, amelyek mindig elegáns pontossággal illeszkednek a képi anyaghoz. A film kuriózuma azonban az a sok régi családi film, amelyeket maga Pigniczky László készített saját 8mm-esével a kint töltött évek alatt. Az apa dokumentálta a család életét lányai első lépéseitől unokái rózsaszín műanyag nyúljáig. A húszéves, szemcsés felvételek megteremtik a film önálló terében annak a családnak a múltját, amely keresésbe kezd, hogy eljusson az „igazsághoz” – azaz az ő ’56-ukhoz.
A zene szintén nagy szerepet kap a filmben. A fiatal Horváth Gáspár külön ehhez a filmhez szerzett modern hangzású, finom elektronikus zenéje az „Elindultam szép hazámból” kezdetű magyar népdal témáját variálja. „Azt szerettük volna, ha erre a dalra komponált zene kíséri a filmet” – meséli Réka. „Több nevesebb magyar zenekart is megkerestünk, de egyikük tiszteletdíját sem bírta volna el a film költségvetése. Mígnem valaki szólt, hogy van itt egy srác, aki megírná a zenét: Horváth Gáspár, aki ráadásul rokonunk. Először azt gondoltam: hogy jön az én profi filmembe egy rokon garázsban eszkábált zenéje?! Végül azonban rendkívül gondosan kimunkált, nagyon szép munka született. Fogunk még hallani erről a fiúról.”
„Postmemory”
„Ahogy múlik az idő, a forradalom kézzelfoghatatlan jelei eltűnnek, ugyanúgy, mint a résztvevők érzései, emlékei. Vajon mi miként fogjuk átadni ’56 örökségét, ha nem tudjuk, mi történt?” Ezt a kérdést teszi fel Pigniczky Réka Hazatérés című dokumentumfilmjében. Marianne Hirsch, aki azon a Columbia Egyetemen oktat, ahol Pigniczky Réka is tanult, ezt a kérdést a postmemory, azaz az utóemlékezet fogalmával írja le. Az utóemlékezet Hirsch terminológiájában egy kollektív trauma túlélőinek gyermekeinek az emlékeit fogja össze. Ötven év elmúltával a szemtanúk egyre kevesebben vannak, az esemény a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezet terébe kerül – megszólalnak az utódok. A Hazatérés a postmemory működésének példája.
Az utóemlékezet (postmemory) lényege, hogy a múltbeli eseményhez fűződő viszonyunk reflektált: emlékeink nem közvetlenek, hanem szüleink, hozzátartozóink szemüvegén keresztül látjuk azokat. Ezért nem pusztán emlékezünk, hiszen saját személyes élményeink nincsenek – hanem egy képzelt teret hozunk létre, amelyet dominálnak a megalkotott elbeszélések. A postmemory sajátos vonása éppen ezekre a domináns történetekre való reflexió – azaz saját történetek alkotása.
A humor, mint a reflexió egyik eleven eszköze, ebben a filmben is szerepet kap. A Pigniczky lányok önmagukkal szemben is kíméletlen, megrázó nyomozásában üdítő és felszabadító momentumok azok a kis villanások, amelyeket Eszti vicces gesztusai, Réka grimaszai vagy az anyagban hagyott beszólások jelentenek.
„Fekete-fehér” történelem – Saját ’56
Ahogy a filmben el is hangzik, az amerikai magyar közösségnek ’56 fontos érzelmi viszonyulási pont volt: számukra hősies, idealizált múlttá távolodott. Magyarországon a forradalom feldolgozása még folyik – hangsúlyozza a film bevezetője, innen nézve a történelem nem olyan fekete-fehér. „Úgy tűnik, sokan nem tudják, hogyan beszéljenek róla. Sokszor nem egyértelmű, kik az igazi hősök” –hangzik el a filmben. „Nagyon csodálkoztam például, mikor láttam, hogy Magyarországon azt a népdalt, amit Eszti énekel, sokan nem ismerik. Nálunk mindenki ismeri” – meséli Pigniczky Réka.
A magyar nézők számára különösen izgalmas a filmnek az a része, amelyben a pennsylvaniai „Magyar Tanyáról” hallunk. Az összetartó amerikai magyar közösség, mint „magyar inkubátor” teremt a disszidensek számára egy kis Magyarországot. A lányok magyar népviseletben járják a csárdást, halászlevet és lángost készítenek, és nemzetiszínűre festik a marcipánt a tortán. A rendezőnő empatikusan, ám öniróniával mutatja be azt a környezetet, amelyben ő is felnőtt.
„Lehetséges-e ötven év után rekonstruálni a múltat?” –kérdezte Rainer M. János a film elején. „Csak történeteket lehet konstruálni” – válaszol a történész. A nyomozás végére sok minden kiderül a Royal-csoportról, a Köztársaság téri csatáról, ám ami a legfontosabb: Pigniczky Réka és Eszter előtt kibomlik édesapjuk történetének egy valószínű verziója, amelyet a kutatható „igazsággal” ütköztetve végre hitelesnek és sajátjukénak érezhetnek.
A film forgalmazót keres
A film megközelítőleg 10 millió Ft-ból készült. Elkészítését támogatta a Magyar Mozgókép Alapítvány, de az is sokat lendített a film finanszírozásán, hogy egy finn tévétársaság (YLE Finnish Broadcasting) megvásárolta az alkotást. „Magyarországon még senki nem vette meg a a filmjogokat” – mondja Pigniczky Réka, a film készítője. Az alkotók most azon dolgoznak, hogy a film Magyarországon is forgalmazásba kerüljön. Úgy tűnik ugyanis, hogy az alapvetően külföldre szánt filmet a magyar közönség is tetszéssel fogadta.
Az október 13-i budapesti premier után egy-egy vetítés erejéig a film Szegeden (okt. 14.) és Debrencenben (okt. 15.) is bemutatkozik. Jövő héttől pedig amerikai turnára indul: Washingtonba, Clevelandbe és San Franciscóba látogat el. Ezután nem tudni, mikor láthatjuk az alkotást újra Magyarországon.
