Nyugdíjaskorban a forint

A hatvanéves fizetőeszköz eddig hatezer-kilencszáz százalékos inflációt szenvedett el

Hatvan éve, 1946. augusztus elsején a forint új korszakot jelzett – a stabilitás és a béke jelképévé lett. A nyugdíjazás előtt álló magyar valuta viszonylagos jólétet hozott, ám úgy tűnik, éppen a jövedelmek növekedése az, ami gátolja, hogy átadja helyét az eurónak. Négy éve azt ígérték, hogy nem éri meg a hatvanat, most viszont már szinte biztos, hogy lesz még hatvanöt is.

Ma ünnepli hatvanadik születésnapját a forint – a Magyar Nemzeti Bank kiállítással és konferenciával emlékezik meg a magyar fizetőeszköz kibocsátásáról. A Károly Róbert 1320-ban veretett aranyforintjáról elnevezett valuta feladata 1946. augusztus elsején a háború utáni hiperinfláció megállítása volt. Egy forint kibocsátásakor négyszázezerquadrillió pengőt ért – ez egy darab négyes után leírt 29 nullát (4-szer 10 a 29. hatványon) jelent. Ennyi pengő összesen nem volt forgalomban: a kibocsátott pengők teljes mennyisége csupán 0,01 fillért ért. A legnagyobb címletű bankjegy – mindmáig világrekorder ebben – a milliárd billpengő volt (10 a 21. hatványon), ám ez már nem került forgalomba.

Az új magyar fizetőeszköz – amelyet hajszál híján nem tallérnak hívunk, hiszen készültek bankjegytervek ilyen felirattal is – vásárlóértékét a háború előtti viszonyokhoz igazítva állapították meg. Bevezetése jelentős áldozatokat követelt a lakosságtól: a reálkeresetek a háború előtti 45-55 százalékát tették ki. Cserébe azonban megszűnt a korábbi áruhiány, lehetett élelmiszert és iparcikkeket kapni, véget ért a feketézés és a közvetlen árucsere korszaka.

A stabil pénz alapját a pár nappal később megérkező aranyvonat is jelentette: a nyilasok által elhurcolt 28 tonnányi aranyat szolgáltatta vissza az amerikai hadsereg Magyarországnak. Egy kiló arany akkor 13200 forintot ért, ma ugyanennyi már 3-4 millió forint (attól függően, hogy eladási vagy vételi árfolyamot nézünk). Aranyban számítva mindez a magyar valuta majdnem háromszázszoros (27 ezer százalékos) leértékelődését jelezné – valójában azonban az arany ára ment fel az utóbbi hatvan évben. A dollárt például 11,74 forinton jegyezték 1946-ban, míg most 214 forint körüli a középárfolyam – és ez már csupán 1723 százalékos értékvesztés. (Más kérdés, hogy egészen 2001-ig – a forint konvertibilitásának megteremtéséig – a forintot nem lehetett szabadon átváltani más valutákra.) Az árfolyam alakulása azonban – egyúttal – azt is jelzi: a forint az elmúlt hatvan évben felértékelődött a dollárhoz képest (még akkor is ha jó 900 százalékot a dollár is inflálódott ebben az időszakban).

Az elmúlt hat évtized magyar inflációját – összesen – hétezer százalék közelébe lehet tenni. Konkrét adat visszamenőleg csak 1950-ig áll rendelkezésünkre – a KSH-tól kapott inflációs számok alapján 1949-hez képest az árak 2006-ig 6849 százalékkal mentek feljebb. Igaz, minél hosszabb az időtáv, annál nagyobbak a számok: az idén az 1960-ashoz képest már csak 3901 százalékos romlást mérhetünk. (A forint 1950 és 1960 között 73 százalékot veszített az értékéből, annyit, mint 1960 és 1980 között összesen.)

A dollár és a forint relatív árfolyamának alakulása (a magyar valuta felértékelődése) jelzi a magyar életszínvonal változását is: kétségtelenül jobban élünk, mint hatvan éve. A keresetek ugyanis lépést tartottak az árak emelkedésével. A reálbérek ugyan ma „csak” 81 százalékkal magasabbak, mint (a rendelkezésünkre álló adatsor szerint) 1960-ban voltak. Ez annyit jelent: a mai, körülbelül 168 ezer forint bruttó átlagkeresetből – az adók levonása után is – majdnem kétszer annyit lehet megvásárolni, mint a 46 évvel ezelőtti 1575 forint átlagfizetésből. A reáljövedelmek azonban (ebben már a nyugdíjak, egyéb jövedelmek is szerepelnek) már mintegy 200 százalékkal magasabbak, mint 1960-ban, a lakosság egy főre jutó fogyasztása pedig valamivel ennél is gyorsabban emelkedett.

A „fejlődés” – persze – nem volt töretlen. Az infláció a nyolcvanas évek végén gyorsult fel, és ezt követően (a kilencvenes évektől kezdve) a jövedelmek értéke is megcsappant. A hivatalos statisztikák szerint 1996-ban az 1966-os reálbérszinten fizették a dolgozókat (a reáljövedelem azonban tíz éve már több mint a másfélszerese volt a negyven évvel ezelőttinek – átalakult a fizetési rendszer is). Persze bárhogy szemléljük: az elmúlt tíz év hozott igencsak átütő változást a keresetekben, a jövedelmekben és a fogyasztásban is. A látványos életszínvonal-javulás azonban a pénzügyi egyensúly felborulásához vezetett, ami a – részben – mostantól bevezetett megszorító intézkedéseket hozta el.

A forint további sorsa viszont éppen a megszorítások és az ígért reformok eredményeként alakulhat tovább. Tíz éve, a forint ötvenedik születésnapján a jegybank – akkori és mostani – alelnöke, Czirják Sándor távoli esélyként beszélt a Népszabadságnak Magyarország euróövezeti csatlakozásáról és a forint megszüntetéséről. Ma erre már reálisabb esély van, hiszen 1996-ban az euró csak egy terv volt, míg ma valóság, Magyarország pedig az unió tagja – akkor még csak álmodoztunk erről. Igaz, a közös pénz bevezetése ma nem sokkal van közelebb, mint tíz évvel ezelőtt.

Az euró bevezetését a magyar kormány először (2002-ben) 2006-ra tervezte. Az eredeti elképzelés a 2004-es uniós csatlakozás idejére teremtette volna meg a bevezetés pénzügyi feltételeit (megkövetelt infációs, hiány és adósságszámok teljesítését), amelyet két éven át tartani kell ahhoz, hogy a közös pénz felválthassa a forintot. Két évvel később, 2003-ban már 2008 volt a hivatalos bevezetési dátum, ami 2004-re változott át 2010-es céllá (a feltételek 2008-as teljesítésévé). Most azonban a kormány feladni látszik ezt a tervet is – a forint tehát még jó ideig nem vonulhat nyugdíjba. Az elemzők szerint valószínű, hogy Magyarország 2013-2014-ben vezetheti be az eurót. A pesszimisták azt mondják, elképzelhető, hogy megüljük a forint hetvenedik születésnapját is.