Az újszegedi temetőben állított obeliszk a kezdetektől őrzi az 1879-es, Szegedet szinte teljesen elpusztító nagy árvíz idején elhunytak elmékét. Az emlékezők 138 év távlatából felidézték, miért maradt alul a Tiszával szemben, s hogyan épült újjá az építészeti szempontban Európa egyik legszebbjének kikiáltott város.
Az 1879-es nagy árvíz idején elhunytak tiszteletére állított emlékművet a tavalyi évfordulóra újíttatta fel Rózsavölgyi József önkormányzati képviselő, mivel a város nem gondoskodott megfelelően a tömegsír helyét jelölő obeliszk állapotáról. Az újszegedi temető közepén található alkotás, amely egyúttal azt hirdeti: Szeged él, a kezdetektől őrzi a Tisza-parti várost sújtó katasztrófa emlékét.
A tragédiát, a város újjáépítésével járó feladatokat Zakar Péter történész idézte fel, de előtte Polner Zoltán költő szavalta el két, erre az alkalomra írt versét. A történész felelevenítette, Szeged történelmében a Tisza a polgárok megélhetési forrásaként és pusztító erőként egyaránt jelen volt. A helyiek számára világos volt, hogy a szeszélyes Tisza egyre komolyabb kihívást jelent, 1750 óta zajlottak árvízvédelmi munkálatok. A korabeli feljegyzésekből, tudósításokból tudjuk, a folyó 1816-ban, 1830-ban, 1852-ben és 1876-ban is fenyegette a várost, de a nagy árvízig sikerült megmenteni a települést.
“Láttuk idén is a jégtáblákat, a hordalékot, a szemetet, tulajdonképpen az 1879-es árvíz is ilyen volt, úgynevezett jégdugós árvíz. A táblák feltorlódtak, visszaduzzasztották a vizet, a Maros vízszintje magas volt. Az 1870-es évek végén még nem volt egységes árvízvédelmi védekezés. Amikor 1879. március 5-én átszakadt a Pallavicin-birtokot védő gát, a szegedi hatóságok már érzékelték a veszélyt, sőt Temesvárról is érkezett segély” – idézte fel. Ekkor még két védelmi vonal állt. “Március 12-én hajnalban a rókusi állomástól 150 méterre szakadt át az alföldi vasút töltése, ez az, ami megpecsételte a város sorsát.”
A víz betört az épületekbe, sötétség borult a városra. Száraz lábbal csak az Oskola utca és a belváros felőli rész menekült meg. Alsóvároson embermagasságban állt a víz. A veszteség óriási volt, legalább 150-en meghaltak, s alig 200 ház maradt épségben a közel 6000-ből. Olyan erővel tört be a víz, hogy csónakkal sem tudták menteni az áldozatokat. “Nagyon gyorsan újjáépült a város, ebben szerepe volt a politikának is. Néhány nappal a katasztrófát követően Ferenc József Tisza Kálmán miniszterelnök társaságában ellátogatott Szegedre, s látva a pusztítást, maga is segítségnyújtást ígért. A magyar történelemben példa nélküli összefogásnak lehettek tanúi, Európán kívüli országokból is rengeteg segély érkezett.”
Az ünnepi beszédet követően a szervezők koszorúkkal tisztelegtek a nagy árvíz áldozatai előtt, majd átvonultak a Huszárlány szoborhoz, ahol az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából koszorúztak. A Thököly utca és a Szőregi út találkozásánál található emlékművet Rózsavölgyi József állíttatta: a szőregi csata 165. évfordulója alkalmából szentelték fel Máté István és Lantos Györgyi szobrászművészek alkotását.
Gaál Bernadett, szegedma.hu
