M i szegediek, akaratlanul is a fogadalmi templom kriptájában eltemetett nagy alkotó szellemét idézzük, valahányszor ennek a városnak jövendőjét igyekszünk megrajzolni lelki szemeink előtt. Az ő izzó fantáziája, pihenést nem ismerő alkotó vágya, olyan képeket vetített a jövendő kárpitjára s olyan hivatást keresett és talált Szeged számára a megszűkült, de reménységeit el nem veszített agyar életben, hogy hosszú esztendők munkáját, sokak vállvetett akarását fogja igénybevenni az általa körvonalazott keretek kitöltése. Elgondolásai közül sok megvalósult és kövekben megrögzítve áll előttünk, soknak lerakta az alapjait, hogy ezeken az alapokon az utána következők építhessenek, de maradtak utána olyan fantáziák, amelyeket kétségtelenül a város szeretete sugalmazott, de belátható időn belül közigazgatási és közgazdasági okoknál fogva meg nem valósithatók.
Ilyen ábrándkép volt a nagy elképzelések sorában egy olyan Nagy-Szeged megteremtése , amely közigazgatásilag magába foglalja Dorozsmát, Szőreget, Algyőt, Tápét, sőt esetleg még Kisteleket is, amely községeknek beolvasztásával a város lakossága erősen a százötvenezres lélekszám fölé emelkedik. Megnövekszik vele a szegedi városház kisugárzásának körzete és Szeged nem csupán gazdaságilag és kulturailag, hanem közigazgatásilag is saját életének körébe vonja azokat a községeket, amelyek belőle táplálkoznak és viszont, életnedveikkel a közelükben fekvő nagyváros életét gyarapítják. Szeged ezen a révén a nemzetközi statisztika szokványai szerinti nagyvárosok sorába emelkedik és a neve nem hiányozhatik azoknak a nagyvárosoknak a jegyzékéből, amelyeknek alsó lélekszámhatára százötvenezer főben van megállapítva.
Akármennyi volt is a lendület ebben az elgondolásban, nagyon sok oka lehetett volna Szeged városának, hogy jól megfontolja, mielőtt rászánja magát, hogy megkísérli ennek az elképzelésnek valóra váltását. A büszkeségi igénynek a kielégítésével szemben, hogy a város belekerül egy sereg statisztikai évkönyvbe és egyéb kiadványba, amelyekhez a belépőjegyet a lakosok száma szolgáltatja, ellentétel gyanánt jelentkezett volna ugyanis a másik oldalon az a teher, hogy a város lett volna kénytelen vállalni a sokkal primitívebb helyzetben levő, gazdaságilag gyengébb és életviszonyaikban az urbanitástól távol álló községek fejlesztésének olyan terheit, amelyekhez tulajdonképpen a kiskörúton és nagykörúton belül eső adózóknak vajmi csekély érdekeik fűződnek. Sokkalta nagyobb arányokban ismétlődött volna az a jelenség, amelyet a város a telepek kirajzása után volt kénytelen tapasztalni. Kezdetben ezek ugy szerepeltek, mint az igénytelenség iskolapéldái; nem kértek egyebet, csak egy kis házhelyet, minden egyébről gondoskodnak majd maguk. Azután jöttek az óhajtások és kívánságok, — még pedig elismerjük: jogosult óhajtások és kívánságok, — a város adjon kutat, kövezetet, iskolát, óvodát, templomot, gondoskodjék tűzoltásról, orvosról, állatorvosról, minden egyéb igények kielégítéséről. Ha megengedte, hogy legyenek, tegye lehetővé, hogy lehessenek, – ez lett a telepek természetes és logikus politikája a várossal szemben.
Nos, hogy olyan községek részéről ismétlődhessék ez a politika, melyeket a várostól ma még kilométereknek elég tekintélyes száma választ el, arra igazán nincsen szükségünk, nem is beszélve arról az aggódó félelemtől, amely a megyét eltöltené a város ilyen terjeszkedési vágyának láttára. Ha komoly formában merülne fel a közigazgatás átszervezése és racionalizálása során egy újonnan megalakítandó Szeged megyének a gondolata, azt diskusszió tárgyává lehetne tenni, de pusztán a lélekszám megnagyobbitásának kedvéért szaporítani a város gondjait és terheit, ennek igazán nem volna célja és értelme.
És mégis, ennek a látszólag kevéssé realizálható klebelsbergi elgondolásnak, van bizonyos reális magva, tartalma és értelme. Ezeket a községeket az érdekeknek ezer meg ezer egyre erősbödő szála fűzi a szomszédos városhoz, melynek két karcsú templomtornya szinte szimbolikus jelvény gyanánt emelkedik az egész környező vidék fölé. Ide járnak iskolába a gyermekek, itt értékesítik terményeiket a gazdák, itt szerzik be szükségleteik tekintélyes részét a kereskedők és fogyasztók, ide hozzák a hozzátartozók klinikára a betegeiket, itt keresik valamennyien a városi életnek azokat az adottságait, amelyek a falvakban a dolog természetéből folyólag még hosszú időn át hiányoznak. Adva van az érdekközösségeknek egész sorozata, amelyek a várost a vidék és a környező falvak természetes centrumává avatják.
Más a közigazgatási összeolasztás és más az érdekek közössége. Ezeknek az érdekközösségeknek intézményesitése, a meglevő kapcsolatok tudatos kiépítése a mi véleményünk szerint az, ami a jelen pillanatban valóra váltható Klebelsberg elgondolásából. Megmondjuk egész nyíltan, egy világszerte jelentkező tapasztalata; .szeretnénk itt Szeged és a szeged környéki községek javára hasznosítani. A nagyvárosok egy része már felhagyott a beolvasztás politikájával, ellenben igyekszik kooperálni a szomszédos városokkal és községekkel. London ezt csinálja, Páris laza és nem paragrafusok közé kötött formák között keresi a megállapodást a vele összenőtt városokkal és Budapest is legújabban foglalkozik azzal a tervvel, hogy összeolvasztás helyett együttműködés révén szervezze meg a város és környék közötti jobb összeköttetést és igyekezzék kielégíteni a mindkét oldalon jelentkező igényeket.
Az arányok különhözősége ne tévesszen meg senkit. Az alapgondolat maradhat változatlan Szeged esetében is. Egyáltalán nem látjuk elképzelhetetlennek azt a tervet, hogy időről időre a szegedi polgármester szobájában, vagy a tanácsteremben összejöjjenek a szomszédos községek vezetői, a főszolgabírók, a jegyzők és megbeszélnék, hogy mit lehetne, mit kellene cselekedni közösen, a közös érdekek szolgálatában. Szervezet sem kell hozzá, csak munkakészség és jóakarat. Ezeken a megbeszéléseken lehetne például megtárgyalni azt, hogy miért kell a Szegedtől öt kilométerre levő Dorozsmának interurbán telefondijat fizetni, mikor negyven kilométerre lehet más irányban helyi tarifa mellett beszélni. Itt lehetne megtárgyalni a közlekedési kérdéseket, hogy az autóbuszjáratok minél jobban megfeleljenek ugy a város, mint a községek érdekeinek és itt lehetne felvetni az olyan gondolatok egész sorát, amelyek még közelebb hoznák a városhoz azokat a magyar testvéreket, akiket csak a közigazgatás jelképes határai választanak el egymástól. Van ebben elgondolásban érték és van benne a jövőt illetően bizonyos programszerűség. A program pedig az, hogy a hivatalos város szabályozza a medret amelyet az élet amúgy is kivájt magának. Az egész csak egy elgondolás. De ezen az elgondoláson keresztül valósithatja meg a város azt, ami a Nagy-Szeged álmából megvalósítható.
Délmagyarország, 1935. július 14.