Móra Szőregen

Valószínűleg még nem járt a faluban, amikor először leírta nevét. Ki hinné, hogy a Tápéi diplomaták először, „szőregi követek” voltak? 1908. november 1-én ugyanis A szőregi követek címmel  jelent meg első változata Az Én Újságomban. Az 1908-ban írott mese. A becsei molnárok, meg 1912-ben. A szőregi malmok címmel. Á m mögöttük nem volt hiteles, helyi történet; Móra a világ  mesekincséből és a maga kiapadhatatlan, gyermeki képzeletvilágáből szőtt elbeszélései fölé a Szeged környéki falukról — Algyőről, Dorozsmáról, Tápéról, Csókáról — művészi céllal kölcsönzött címet.

Más lett a helyzet, amikor régészeti ásatásra rendszeresen kijárt a faluba. A Szegedi Szemle 1928. április 21-i számában Röszkétől Szőregig című tárcájában örömmel panaszkodik, mennyi munká  adnak neki az ősök a környékbeli falukban. Szőregről ezt írja: „Klasszikus lelőhelye minden régiségnek a kőkortól a rézen, bronzon, népvándorláson keresztül a honfoglalásig. Őstelep és őstemető az egész falu. A kertekben nem lehet ásni a prehisztorikus [történelemelőtti] cserepektől. Az eke mindenütt bronz karpereceket és pogány magyarkori kengyeleket vet föl. A templomdombról  koponyákat és a legvirágzóbb bronzkorból való edényeket mos ki az eső. Minden elveszelődik. A község közepén óriási homokbánya volt, amelyből évtizedeken keresztül a csontvázak százai  kerültek ki nagy muzeális becsű sírmellékletekkel. Minden tönkre ment. A négyezer éves bronzkori temető és az ezeréves honfoglaláskori lovastemető. Én a héten a maradék bánya meredek  oldalában a honfoglaló vitézből csak a fejét és egy-két csigolyát találtam. A sírt fölprédálták a játszadozó iskolásgyerekek és leventék.”

1927 őszén a Szív utcában ásatott, a mai 6. sz. ház kertjében. Erről is beszámolt a Délmagyarország 1928. október 21-i számában Kéményseprőéknél Szőregen című tárcájában, amely az Utazás a  földalatti Magyarországon című posztumusz kötetében (1935; azóta összegyűjtött műveinek sorozatában 1960-ban is) közkinccsé vált. és országosan ismertté tette Szőreg nevét. Móra szokásosan  csevegő módján egyszerre ad képet a régészet nehéz sorsáról az ellenforradalmi világban, a nagyurak önzéséről és értetlenségéről. meg a kisemberek, a dolgozók szinte érthetetlen  áldozatkészségéről. Pompás gunyoros humorával pellengérezte ki a földbirtokost, aki nem engedte meg földjén az ásatást, hogy vele szembe fölmutathassa a szőregi kéményseprőt: „Máder Ferencnek hívják azt az öregurat, akinek én a múlt esztendőben elszedjem a kincseit a szőregi Szív utcában. De hogy adóemelése ne legyen belőle, sietek hozzátenni, hogy ezek a kincsek nemigen  alkalmasak adóalapnak még minálunk se. Részben négyezer éves csontok képében tartózkodtak a Máder Ferenc földjében, részben az öreg kéményseprő szívében bujkáltak. Ilyenformán nehezen voltak hozzáférhetők mind a két helyen, s nekem is meg kellett öregednem, míg rájuk találtam.”

Szigorú hírét vette Móra korábban Máder Ferencnek (1866-1932), az Olmützben (ma Olomoc) született, morva származású, magyarul még idegenes ejtéssel beszélő kéményseprőnek. Nem remélte. hogy beengedi őket a kertjébe, amikor kiderült, hogy a szomszédéból az övébe vezetnek a leletre valló nyomok. Kotormány János, Móra „személye körüli minisztere” ment követségbe az öreg Máderhez. Nagy meglepetésre a kéményseprő megengedte, hogy a kertjét föltúrják. csak azt kötötte ki, hogy szőlőben, fákban kárt ne tegyenek, a salátát ne tapossák le, a méhecskéket ne zavarják és a termőföldet ne keverjék a vad föld alá.

De utóbb ennél többet is tett az öreg Máder. Amikor látta, hogy a cseresznyefa útjában áll az ígéretes sír föltárásának, páratlan áldozattal maga vágta ki! Máder bácsi, kérdezte az író, honnan került maga ebbe a faluba? „Szegedébül — mondta önérzetesen — Otan vóltam én legén a mesterségbe, magyarul is otan megtanultam.”

„No — teszi hozzá Móra — ottan nemigen tanulhatta meg, hogy egy bronzkarika megér egy cseresznyefát. Mert én ott méltóságos urat is ismerek olyant, aki nekem magamnak megmondta, hogy az egész tudományomért nem adna egy kiszáradt szőlővesszőt.”

Móra bemutatja tárcájában az egész családot. Az ifjabb kéményseprőt, Máder Istvánt (1903—1960), aki önként beállt az ásók közé. mert izgatta, miként kerülnek elő az ősök csontjai, holmijai a kertjükből. Feleségét, aki nem tudta elcsalni onnan a férjét. Az unokákat, akik közül az egyik odamaradt a háborúban, a másik meg már maga is nagyapa azóta. Így zárja írását: „Nemcsak a bronzkori emberek hagyatékát hoztam el megőrzésre Szőregről, hanem a dolgozó öreg és ifjú Máderekét is. Jó az nekem a magyar kultúrfölényt bizonyítani olyan pillanatokban, mikor nagyurak  teszik előttem illuzóriussá.”

A „magyar kultúrfölényt ” kevéssel utóbb meg a szerb Sztojkov Dusán (1877—1954) példáján mutatta be az író. Dusán a múzeumba kerül című írása három héttel később, a Délmagyarország 1928. november 11-i számában hirdette az egyszerű emberek dicsőségét. Dusán a második házban lakott Máderék mellett: a mai Szív u. 10. sz. házban. Móra megint egy értetlen nagyúrral való kudarcát mondja el bevezetőül, hogy szembeállítsa vele a szerb földmíves példáját. „A méltóságos úr nem mondott véleményt, és azt hiszem, nagyon sietett a nevemet elfelejteni. Én sem teszem nevezetessé az övét, mert többre tartom a Dusánét, aki a tudomány révén nemcsak az újságokba kerül be. hanem a múzeumba is. Mármint a sokezer éves tálak és csuprok révén, amiket a németek olyan komoly tudománynak tartanak. hogy nemrég adtak ki róluk egy tizenöt kötetes lexikont. Néhány magvar helynév is akad benne; fogadom, hogy a második kiadásban Szőreg oldalakat kap. És  Szőreg híressé tételében nagy része lesz ennek a Dusánnak.”

Dusánnak nem kellett szép körtefáját föláldoznia. Ő a még zöld paradicsomot szedte le idő előtt, „hogy ásathasson az igazgató úr addig, míg a szép időben tart”.

Szőregről Móra még az írja a Máderékról szóló tárcában: „Szőreg az én régészeti diáriumomban [naplómban] vagy húsz esztendőn keresztül három kereszttel megjelölt hely volt. Ez annyit  jelentett. hogy ott olyan mélyen van elhantolva minden ásatási lehetőség, mintha nem is szegénysorsú falu lenne, hanem sokezer holdas uradalom. Pedig leletek dolgában Szőreg még Szegednél is gazdagabb hely. A mi kultúránk alighanem ott kezdődött, még ötezer évvel ezelőtt, mikor nem a modern technika vívmányaival. hanem egyszerű kőbaltával vertük be egymás fejét, s nem a szabónál rendeltük meg a városi bundát, hanem saját kezűleg gomboltuk le a farkasról, aki nem adta részletre. S azóta minden történeti korszak otthagyta a nyomát. Az egész falu egy mintaszerű  régészeti kézikönyv, s ha én gazdag ember volnék, megvenném az egészet, s akkor lenne mit ásatni még a dédunokáimnak is.”

Szőreg és a szerbek még egy elbeszélésben töltenek be jeles szerepet. A Világ 1924. május 31-i számában jelent meg Harmadikon című elbeszélése, amely azóta a Véreim című gyűjteménye  kiadásaiból (1927. 1958) és minden jobb válogatásból közismert. A múzeum- és könyvtárigazgatónak nem jár csak harmadik osztály a vonaton; de ez nagyon tanulságos az írónak, az egyszerű  emberek megfigyelőjének. a népi élőbeszéd ellesőiének. Bár mint úrfélét, kinézik maguk közül a parasztok, kofák, juhászok és más célszörű szögény embörök, ahogy Tömörkény nyomán Móra is  szerette nevezni a szögedi nemzetet, sikerült magát mint „esernyőcsinálót ” elfogadtatni velük. Így fültanúja lehetett az őszinte diskurzusnak. Beleszól ebbe egy 86 éves öreg szőregi szerb is.  Egyikük dicséri az öreg szerb magyar beszédét. Ez így dicsekszik: „minálunk szerb mind tudja magyarul. magyar mind tudja szerbül.”

Az író közbekérdez: megvannak egymással békességben, ugye? „Magyar is megvan szegény, szerb is megvan szegény, hát mi bajunk volna egymással?” Átadom a szót Mórának:

„– No – mondom – azért negyvennyolcban a szőregi szerbek is csak ráfogták a kaszát a magyarokra.

– Aj, az nem úgy volt – nyöszögte az öreg. – Én tudok, mert én voltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: ‘gyinnek rácok, megölnek benneteket’, rác bakter mondta: ‘gyinnek magyarok, megölnek benneteket’. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.”

Móra a maga ragyogó fogalmazásában levonja az általános érvényű tanulságot: „Az nem baj. hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterei nem szoktak harmadik osztályon utazni.”

A csattanót Móra bizonyára átköltötte: Tömörkény Faj és felekezet című elbeszélésben találta meg a történet magvát. De kitűnő érzékkel ültette át a szőregi história szövetébe, és mint minden ekkori írásában, itt is az ellenforradalmi rendszer ellen élezte ki példázatát.

Péter László, Délmagyarország