Az egész utca közkifolyóról hordja a vizet az egykori szőregi téglagyár mellett, pedig a sorházon belül van vezeték. Nomád körülmények, de ez is jobb annál, ami ezelőtt volt. 50-70 millióba kerülne szabályosan elhozni, bekötni ide ezt a szolgáltatást.
Sárga-fekete szigetelőanyag védi a kutat Újszentiván mellett, a Szőreghez tartozó egykori téglagyári szolgálati lakásoknál. Tavalyelőtt bugyolálták be így, amikor elfagyott, és gázpörzsölővel kellett kiengesztelni. Az itt lakók úgy értették a vizesek intelmét: nagyon vigyázzanak a kútjukra, mert ha megint elfagy, többször nem javítják meg. Nem is nyúltak a szigeteléshez, télen-nyáron rajta van a kúton.
Egy emberre húsz liter
Ezek a szolgálati lakások egy időben a gyártelepről kapták a vizet. Ahogy megszűnt az üzem, a termelőszövetkezet vette át a telepet, és a lakásokat nagyon kedvezményes áron lehetett megvenni. A lakók éltek a lehetőséggel. Mi ez, ahol élnek? Szeged-Szőregi tanya, Szentiváni dűlő, Szőregi utca, Téglagyári dűlő: átnevezni sokkal könnyebb egy ilyen helyet, mint kiemelni a hatvanas évekből.
A víz egy ideig jött a telepről, volt nagy tartály, hidrofor, aztán gond lett vele, a kúttal is. Később lajtos kocsi járt ide. Pénteken annyit kellett fölvenni, hogy hétfőn reggel kilenc óráig elég legyen. Egy személyre naponta húsz litert számítottak.
Aztán elkészült ez a közkifolyó.
– Régebben volt szó arról, hogy bevezetik a vizet a lakásokba. Csak idáig, a ház sarkáig kellene elhozni, mert benn van vízvezeték, régebben megcsináltattuk közösen – halljuk Kecze Ferenctől az egyik lakásban. – Ez annyiban maradt. Fürdőszoba is van egy-két lakásban, és tényleg jó lenne, ha télen nem kellene kijárogatni a sarokig, és behozni. De már az is nagy előrelépés, hogy ez a közkút idekerült a sarokra három éve.
Tűzcsap nélkül nem lehet
A lakásokban a fal mellett zománcos kannák, műanyag ballonok, flakonok. – Van egy kiskocsi, a szőregi idősek otthonától került ide, azzal lehet hordani a vizet. A mami pedig talicskával tolja a kannákat, néha megáll pihenni. Hallom korán reggel az ablak alatt: egy koppanás, egy loccsanás, tudom, hogy ő hordja a vizet – magyarázza Ferenc párja, Széchenyi Mariann. Azt mondja, szívesen fizetnék a vízdíjat, ha megadatna az a kényelem, hogy a lakásban kinyithatják a vízcsapot.
Az a baj, hogy ez a sorház hivatalosan külterületnek számít, tanyának. A szolgáltatók más külterületi lakóházakhoz sem viszik el a vízvezetéket úgy, mint belterületen. A szegedi polgármesteri hivatal – amely a körbetekert közkutat ideszereltette 13 millió forintért, és fizeti a vízdíjat is a lakók helyett – úgy számol, 50–70 millió forintba kerülne itt a vízvezeték kiépítése. Ez a jogszabályokban előírt feltételek miatt is ilyen drága: oltóvizet is kell biztosítani, tűzcsappal, és legalább 100 milliméteres átmérőjű vezetéket. Ilyen csatlakozási pont legközelebb másfél kilométerre van.
Nyolcvanezer tégla a kézben
– 1950-től a téglagyárban dolgoztam, harminc évig – mondja a legszebb, felújított lakásban élő, 84 éves Vidéki Józsefné, akit Mariann mamiként említett. – Ebből tizenhat évig leszedő voltam, naponta nyolcvanezer téglát vettem ki. Nagyon emlékszem egy orvosra, aki jött ide tégláért, mert építette a garázsát. Az mondta, ahogy nézett minket, hogy úgy dolgoznak ezek az asszonyok, mint az állatok. Később tizenöt évig a Szegedi Paprikában voltam, és még nyugdíj után is. Kemény munkához szoktam. A húsz mázsa fát is, amikor meghozatom, leborítják, és én pakolom be egyedül.
Ahogy megyünk a kútra a kannákkal, elmagyarázza, hogy volt combnyaktörése, de szinte teljesen helyrejött a lába. Hogyan lehet, hogy másoknak ez nem sikerül így? Be kell tartani, amit a gyógytornász mond. – És nekem van egy matracom is, ami nagyon sokat segített – teszi hozzá Vidéki Józsefné. Amivel folytatja, annak hallatán nem kérdez tovább az ember, csak elkomolyodik.
– Akitől vettem, doktor lehet. Elmagyarázta, rá kell feküdni a matracra, megvan, mennyi időre, és akkor feloldódik a mész a csontokban. Utána viszont mindenképp inni kell egy pohár vizet, hogy a leoldott mész távozzon a vizelettel.
Bakos András, delmagyar.hu
Borítókép: Fotó: Török János, delmagyar.hu
