Már maga a XII. századi apátság feltárása is éppen elég izgalmas, de lehet még ezt fokozni, derült ki a napokban. Május elején írtunk utoljára a szőregi ásatásról, azóta az apátság romjain feltárt XVIII. századi temető is adott olyan érdekességet, amire ebből a korból hazánk területén alig akad példa: egy különleges temetkezésről van szó. Vajon mennyire féltek egy olyan halottól, akinek a lábán egy Árpád-kori templom egy kisebb oszlopát fektették végig, és egy vastárgyat helyeztek rá, valószínűleg bajelhárításként? Számos oka lehet egy rendellenes temetkezésnek: lehet, hogy egy hazajáró lelket, például vámpírt, súlyos bűncselekmény elkövetőjét, pestisjárvány első áldozatét stb. temették el így – ne mozduljon onnan, ahol nyugodnia illene.
Amikor azt mondjuk, hazajáró lélek sírját tárták fel a Löffler Zsuzsanna vezette ásatáson, és akár vámpír is lehetett az illető, nem jelenti, hogy mi magunk elhisszük ezt. Azt jelenti, hogy azok elhitték, akik eltemették: a külsőségek alapján nagyon tarthattak attól a halott embertől, akinek a sírját megtalálták a Móra Ferenc Múzeum régészei. Az ásatás idei újdonságairól május 3-án jelent meg cikkünk, akkor még nem tudták a régészek, hogy hamarosan talán egy vámpír vagy más bűnös lélek nyughelye is előkerül, akit nem lehetett a szokások szerint eltemetni.
Az apátság romjaira, vagyis inkább romjaiba, ahogy korábbi cikkeinkben is írtuk, a XVIII. század harmincas éveitől temetkeztek az újra betelepített Szőreg lakói: nem kímélték az egykori monostor maradványait, de ahogy telt az idő, a korábban már oda temetett halottakét sem. Az a halott is csak deréktól lefelé maradt meg, amire felfigyeltek a régészek, de a megmaradt csontokból kiderült, hogy ülő helyzetben temethették el: erre mutat a gerinc megmaradt része, a lábak helyzete és a teljesen ép csípő is.
Ez a testhelyzet már eleve szokatlan, de a lábszárán keresztbe fektetve az egykori monostor egy oszlopát is megtalálták, valamint mellette egy vastárgyat, amiről nem derült ki, mi lehetett, olyan rossz állapotban volt már, annyira korrodálódott a föld alatt töltött évszázadok alatt.
– Az ülő helyzetben való eltemetésre – legjobb tudomásom szerint – nincs dokumentált eset a környékről ebből az időszakból
– mondta Löffler Zsuzsanna. Hasonló rítusokat tartalmazó temetkezésekre, például kővel lesúlyozott halottakra ismernek példákat több régészeti korszakból is, de nem az 1700-as évekből, ami tulajdonképpen már nem is a régészet, hanem a néprajz és történettudomány területe; 1711 a régészeti korszakhatár Magyarországon. Ennek köszönhetően első körben arra gyanakodott az ásatásvezető, hogy boszorkányt rejthet a sír. A rendellenes temetkezés kapcsán felvették a kapcsolatot Brandl Gergellyel, a szegedi egyetem történészével, akinek kutatásai a XVIII. századi szegedi boszorkányperekre összpontosítanak.
Löffler Zsuzsanna a kutatótól megtudta: akit megtaláltak, boszorkány nem lehet. Azok, akiket boszorkányság miatt ítéltek halálra teológiai okok miatt, nem kaphattak nyughelyet a temetőben, illetve súlyosabb esetekben, például az 1728-as nagy perben, máglyán végezték ki őket, és így temetésről szó se lehetett. Legalább annyira izgalmas azonban a „találat”, mintha boszorkány lenne.
Mint kiderült, vámpírokat, vagy más okból hazajáró lelkeket is eltemethettek így: olyan perifériára szorult embereket, akikről valamilyen oknál fogva azt tartották, nem nyugszik majd a koporsójában.
A vastárgyaknak, főleg az éleseknek, tulajdoníthattak egykor bajelhárító „képességet”, és az is előfordult más közép-európai esetekben, hogy vaslakatot raktak a halott lábára, akitől a közösség valamiért tartott.
A sír valószínűleg a XVIII. század első feléből származik, tudtuk meg Löffler Zsuzsannától. Az 1730-as évektől kezdett a török uralom után újratelepített Szőreg népe az egykori monostor területén temetkezett, és egészen a XIX. század végéig működött itt temető. A betelepítés idején pestisjárvány söpört végig az országon, ráadásul Erdély és a Bánát területén közeli időszakból, az 1750-es évekből tudunk több pánikot „vámpír” esetről is.
Mind a járványnak, mind a visszajáró lelkekkel kapcsolatos eseteknek lehetett köze a rendellenes temetkezéshez. A vámpíroktól való félelem ide is begyűrűzhetett, régészeti adatok hiányában a szakma eddig ezzel kevéssé foglalkozott.
Van rá utalás, hogy a járványok idején az első áldozatot, aki úgymond behurcolta a betegséget, úgy temették el, mint azokat a halottakat, amelyekről azt tartották, bajt okoznak.
Temethettek így el számos bűnöst, ha vámpírról/visszajáró lélekről volt szó, abban az esetben – számos európai példa alapján – megelőzésképpen tehettek követ a szájába, átszúrhatták a testét, de a fej vagy egy-egy végtag levágása sem volt ritka: jelen esetben csak a test egy része került elő, nem tudjuk, fejjel vagy anélkül temették el a halottat.
Kaphattak például bűnözők is ilyen „jutalmat” temetésükkor, akiknél azt akarta a közösség, hogy haláluk után se érezzék túl jól magukat, sőt, utólag is meggyalázhatták az ilyen ember sírját. Az is előfordult, hogy a temetés után nyitották fel a sírt, és alakították át a körülményeket: felültették a gyanús halottat és „lesúlyozták” a lábát, hogy biztosan ott maradjon, ahol van. Ez azért történhetett, mert valamiért gyanút fogtak, például szürcsölést vagy kaparászást véltek hallani a sírból. A lényeg: inkább védekeztek mindenki ellen, akit veszélyesnek gondolt a közösség, lehettek ilyenek például az öngyilkosok, vagy a közösség számára idegenek is.
A szürcsölés az akkori hiedelemvilágban nagyon ijesztő dolgot jelentett: hitték ugyanis, hogy a hazajáró lélek saját rokonainak életerejét szívja el, azzal táplálkozik, és ezért adja ki a szörcsögő hangot. Tevékenységének a néphit szerint az lehetett az eredménye, hogy azok is meghalnak, akiket célba vett, ezt nyilván szerették volna elkerülni. A temető egy pestisjárvány idején jött létre, amikor nem feltétlenül volt idő megvárni a temetéssel, hogy megjelenjen a halál minden biztos jele. Előfordulhatott, hogy élve temettek el egyeseket, ami megmagyarázná a „kaparászást” (esetlegesen a bomlás hangjait), bármilyen szörnyen is hangzik.
A lelet különösségét még fokozza, hogy ami a koporsója nyomainak tűnik, az sem úgy festett formára, mint egy szokványos koporsó. Hosszúkásabb és keskenyebb annál: jó két méter hosszú, lekerekített végekkel. Erre a formára egyelőre még nem találtak magyarázatot.
Egykor az sem volt ritka, hogy azon halottakat, akiktől tartottak, félreeső részre temették a temetőn belül. A szőregi „hazajáró lélek” közelében egy nőt temettek el magzatával, aki a szülésbe halt bele: ezek a szomorú sorsú anyák is olyan „határterülethez” tartoztak, amihez sok babona, hiedelem kötődött. Ha nem is kimondottan az ártó halottak közé tartoztak, de azért a különös „kategóriába” estek.
Azt tehát nem tudjuk pontosan, mi volt az oka, hogy féltek, kikel a sírjából a különös szőregi halott. Hihették vérszívónak, tarthatták hazajáró léleknek valamilyen más okból. A lényeg, hogy a temetkezés arra utal, tartott tőle a közösség. Ennél közelebbi nehezen derülhetne ki a leletről, ami, ahogy Löffler Zsuzsanna is elmondta, ebből a korból nálunk különlegesnek számít.
A hazajáró lélek egyébként a Magyar Néprajz szerint nem összekeverendő a kísértettel. Előbbi visszajárásának oka lehetett a fent már felsoroltak mellett a néphit szerint a halott nyugalmának megzavarása, a sír megbolygatása, de hazajárhatott a túlságosan gyászolt vagy hazahívott, a nem kívánsága szerint eltemetett halott, az, akinek nem tartották tiszteletben az emlékét, a bűnös halott, aki olykor a hibáját akarta jóvá tenni, az erőszakos halált halt lélek, a segíteni akaró vagy megnyugvást nem találó halott. Lehetett a visszalátogatás célja igazságszolgáltatás, de az is előfordulhatott, hogy rosszindulatú halott talált vissza az élők világába. A hazajáró lelket megkülönböztették a kísértettől:
utóbbi nem személyes kapcsolatai miatt, vagy azokhoz járt vissza, hanem valamilyen különleges ok miatt nem pihenhet a sírjában, és közterületen lehet vele találkozni.
Bolyonghat temetőben, utcán, határban, és bűne, amiért vezekel, általában érinti az egész közösséget. Hitték, hogy kísértet lesz az öngyilkosból és az akasztott emberből is, aki gyilkosság áldozata lett. Azok lelkéből is, akiket elátkoztak, vagy nem temettek el valamilyen okból.
Farkas Judit, szeged.hu
Borítókép: Kuklis István, szeged.hu
