A szeged-csanádi egyházmegye legidősebb papja, a 88 éves Szarvas Béla tegnap Ferencszálláson ünnepelte felszentelésének 65. évfordulóját. A Detroitban született plébánost még Glattfelder Gyula püspök iktatta be hivatalába.
Otthonukba fogadták és súlyos betegségében ápolták Ferencszállás katolikus hívei hatvan évvel ezelőtt Szarvas Bélát, aki hálából vasmiséjét, azaz pappá szentelésének 65. évfordulóját most a község újonnan felépített templomában ünnepelte vasárnap. A szeged-csanádi egyházmegyében ő az egyetlen vasmisés, senki sem él már azok közül, akiket még Glattfelder Gyula püspök iktatott be egyházi hivatalába. A 88 éves Béla atya ma is aktív, hetente kétszer-háromszor misézik, így nem okozott gondot számára a tegnapi szertartás celebrálása sem.
– Nehéz időkben kezdtem a papi pályámat, de minden nélkülözés ellenére azt kell, hogy mondjam: megérte papnak lenni. Igazából 1935-ben, 16 éves gimnazistaként, Prohászka Ottokár püspök Diadalmas világnézet című könyvének olvasása közben határoztam el, hogy pap leszek. A háborús években jártam a szegedi teológiára, itt a kor neves jezsuita hittudósaitól tanulhattam, 1942-ben szenteltek fel. Az igazán kemény világ azonban csak ezután következett – mondta a nyugalmazott plébános.
Szarvas Béla Nagycsorváson, majd Magyarbánhegyesen szolgált papként, 1945-ben a Viharsarok forrongó településeinek egyikébe, Dombiratosra helyezte át akkori püspöke. A jezsuiták módszereit alkalmazva minden szolgálati helyén az ifjúság nevelésével foglalkozott, és sok hívőt vonzottak a templomba miséi – így a kommunista hatalom első hevületében őt is kérdőre vonták.
– Úgy alakult, hogy a helyi párttitkár és emberei nyílt üldözésbe kezdtek, az egyházi embereket súlyosan megverték, a templom kántorára az egyik ház lisztesládájában bukkantak, és félholtra verték. A hívek nem várták meg, hogy engem is elintézzenek, az egyik istálló szénapadlásán bújtattak, míg a vész el nem múlt. Innen Magyarbánhegyesre vittek, ahonnan kiutasított a pártvezetés, majd Medgyesegyházára, végül pedig Kiszomborra rendeltek. Addigra súlyosan megbetegedtem, fiatal emberként a tüdőm tönkre ment, ezért egy nyugalmas helyre, Ferencszállásra küldött az esperesem. Itt olyan szeretetet kaptam, amiért máig hálás vagyok. Nem volt se templom, se plébánia a faluban, de a helyiek befogadtak a házaikba, a tisztaszobában lakhattam, ahová a család is csak ünnepnap ment be, és olyan jó kosztot adtak azokban a nehéz időkben, hogy sikeresen felgyógyultam. Ferencszállásról jártam a makói kórházba tüdőtöltésre, ami sikeresnek bizonyult – summázta Béla atya, aki a falu iskolakápolnájában misézett azokban az időkben.
Persze nagy békességet ezt követően sem hagyott neki a párt, megfigyelték, volt, hogy lefogták és Szegedre hurcolták kihallgatásra.
Akkor azt mondta neki az ávós tiszt: három bűne közül az első, hogy Amerikában született, a másik, hogy édesanyjának családja kulák, azaz nagygazda volt, a harmadik pedig, hogy az ifjúsággal foglalkozik. Szarvas Béla valóban Detroitban látta meg a napvilágot 1919-ben, hiszen szülei a Ford-gyárba mentek ki dolgozni. Ám még a húszas években – a Titanic-túlélőket megmentő Kárpátia gőzösön – visszatért anyukájával Magyarországra, az édesapja azonban az Egyesült Államokban maradt, ott is halt meg a Ford gyárban egy üzemi balesetben.
Szarvas Béla nyugdíjas esperesplébánosként két évtizede szőregi otthonában él. Az egészségére nincs komoly panasza, bár a heti két-háromszori misézés próbára teszi lábát. Mindemellett a sportolás elkötelezettje, néhány éve még egy kerékpárversenyen is részt vett, persze ma már nem ül nyeregbe. Legnagyobb öröm számára a hívek, egykori tanítványok szeretete – ünneplése színhelyeként ezért is választotta azt a falut, ahol a legtöbb gondoskodást kapta.
Délmagyarország Online, 2007. június 18.
