Együtt megyünk előre

Fennállásának 20. évfordulóját ünnepli a Szeged-Csanádi Egyházmegye papi közössége. Mintegy húsz pap hónapról hónapra találkozik. Mi a titkuk, ami összetartja őket? Miért fontos számukra a közösségük, és mit adott nekik az elmúlt két évtized? Szeptember 16-án részese lehettem jó hangulatú együttlétüknek.

Tizenkét pap üli körbe a vacsoraasztalt Szeged-Szőregen. Nagy Róbert, az Alexandriai Szent Katalin-templom plébánosa a vendéglátó. 2002 óta minden hónapban összegyűlnek a papi kör tagjai, csak az marad távol, aki éppen beteg. Rendhagyó ez a mostani összejövetel. Egyrészt a jubileum teszi különlegessé, másrészt az, hogy ezúttal egy újságíró is részt vesz az esten. Tagadhatatlan, hogy mindkét részről tapasztalható eleinte némi megilletődöttség, de jó humorukkal és kedvességükkel az atyák remekül oldják a hangulatot.

A kerek évforduló visszatekintésre inspirál. Varga Attila kiszombori és Laczkó István földeáki plébános elevenítik fel a kezdeteket.

„Húsz évvel ezelőtt hárman frissen szentelt papként kerültünk az egyházmegye földrajzi középpontjába. Úgy éreztem, ez a helyszín egyfajta felszólítás arra, hogy találkozásra hívjuk a pap testvéreket.

A szeminárium közösségi élete után magunkra maradtunk a plébánián. Jólesett, hogy a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó atyák ránk nyitották az ajtót. Szívügyük volt a pap testvérek összetartása, és mi is vágyat éreztünk erre” – meséli Laczkó István. A tótkomlósi káplánnal együtt Varga Attila is érezte a fontosságát annak, hogy keresse a közös hivatás összetartó közösségét. Felszentelése után több száz paptársával együtt lelkigyakorlaton vett részt Međugorjéban. „Mély egységet éltem meg, és azzal a meggyőződéssel tértem haza, hogy itthon is alkalmat kell teremtünk a találkozásra.” Így született meg két fiatal pap szándékából az elhatározás. Laczkó István engedélyt kért Gyulay Endre püspöktől, 2002-ben ő állt az egyházmegye élén. „Akkor is támogatom, ha engem kritizálnak” – válaszolta.

Frissen szentelt és néhány éve szolgáló papokat hívtak és hívnak ma is a körbe. Havonta egyszer találkoznak, mindig más-más közösségi tag plébániáján. Az indulás után sokan érdeklődtek a kezdeményezés iránt.

„Nyitottak voltunk, örömmel fogadtuk a pap testvéreket. Volt, aki csak egy-két alkalommal fordult meg a körünkben, mások elköteleződtek, és akik kitartottak, azok a papságban is megmaradtak”

– mutat rá Laczkó István.

Serfőző Levente és társai szeminaristaként kaptak meghívást az atyákhoz. „Nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy diakónusként befogadtak minket. Aztán csak füleltünk, szigetelésről, csatornázásról folyt a beszélgetés. Összenéztünk, ez lesz a papi élet?” – idézi fel az emlékeit.

A papi körben ezek a hétköznapi témák is előkerülnek, hiszen hozzátartoznak az élet valóságához. A közösség tagjai ugyanakkor már az indulást követő első időszakban megfogalmazták, hogy  a találkozásaiknak a mindennapi feladatokhoz kapcsolódó kérdéseknél többről kell szólniuk. Az igények megoszlottak. „Sokan voltunk, sokféle szándékkal voltunk együtt, és elérkeztünk egy törésponthoz. Néhány közösségi tagnak elég volt a jó hangulatú este, de mi, alapítók azt vállaltuk, hogy mélyebbre megyünk” – mondja Varga Attila atya.  „Fontosnak tartottuk a közösségünk életében az imát, a lelki oldalt, a szentségimádását, a szentmisét, és témákat választottunk, amelyek személyesen érintettek bennünket. Ki-ki elmondta például, mit jelentett számára a papi jelmondata a szentelésekor, és ez miként változott az évek során. Véleményt cseréltünk a pasztorációt érintő kérdésekről is, megosztva egymással a tapasztalatainkat, és sokszor előfordult az is, hogy aktuális pápai megnyilatkozásokat beszéltük át. Mindemellett persze helye volt az olyan kérdésnek is, hogy ki tud jó kőművest” – folytatta Laczkó István atya.

Az évek során valódi közösséggé formálódtak. Az este közvetlen hangulatából is érezni, jól ismerik egymást, fontosak egymásnak, törődnek egymással. Az alapítók nem nyugszanak bele, ha valaki elmarad a társaságtól. Hívják a hiányzókat, próbálják fenntartani a kapcsolatot mindenkivel. Emellett pedig a nyitottságot is fontosnak tartják. Szenteléskor meghívják maguk közé az újmisést, és az egyházmegyébe helyezett fiatal papoknak is felajánlják a csatlakozást. Elek László jezsuita is így talált rá a közösségre: Szegedre kerülésekor megszólították, hívták maguk közé. „Szeretettel fogadtak. Nem annyi a világ, mint a rendházam” – mondja a közösséghez fűződő kapcsolatáról.

A körhöz szabadon lehet csatlakozni, de elmaradni és visszatérni is lehet. Antal Imre kisteleki plébános például visszatérő. „A felszentelésem után engem is hívtak, és bekapcsolódtam a kör életébe. Aztán kezdett minden fontosabb lenni a plébánián, és idővel nem jöttem. De egyre inkább elszigetelődtem, és éreztem, hogy ez nem jó így. Azóta újra itt vagyok. Jó az atyák között lenni, nekem mindig feltöltődést jelent.”

Amanso Brendan Chika atya káplán Kisteleken. Nigériából érkezett a szegedi Szent Gellért Szemináriumba, 2020-ban szentelték pappá. „Szívesen jövök a találkozókra. Itt mindig jó a vacsora, és mindig tanulok valamit, amit a szolgálatba haza tudok vinni magammal.”

Az egyházmegyében élő görögkatolikusok is felfedezték a papi kört. Bíró István makói parókus 2014-ban csatlakozott, s azóta már a segédlelkész, Baranyi-Bozi Károly is elmaradhatatlan résztvevője az esteknek. „Felnőtt megtérő vagyok. Görögkatolikus nagymamám miatt kereszteltek görögkatolikusnak, de nem jártunk templomba. Felnőve ismertem meg a hívő életet. Először hittantanárként dolgoztam, majd elvégeztem a teológiát és pap lettem. Sokat jelent nekem, hogy sokfélék vagyunk, de elfogadjuk egymást. Kezdőként keresem, hogy milyen pap legyek. A papi identitásom kialakulása szempontjából sokat jelent, hogy itt papi életpéldákat látok magam körül.”

Veréb László, a Szent Gellért Szeminárium spirituálisa is az alapítás óta tagja a közösségnek. „Nem könnyű szabaddá tennem magam, és rászánnom az estét az összejövetelre, de csak addig nehéz, amíg el nem indulok. Jó együtt megélni egyházmegyés papi életünk formálódását” – mondja.

A többi atya is megerősíti, ez valóban így van. Nagy Róbert atya, a vendéglátó, a tagok egymás iránti figyelmét dicséri, és úgy fogalmaz: „Szükségünk van arra, amit adni tudunk egymásnak.” Laczkó István arról beszél, erőt ad neki, hogy látja, „mindenki a saját helyzetében küzd, megy előre. Külön vagyunk, és mégis együtt. Adunk egymásnak, és kapunk egymástól”. Serfőző Levente a másik oldaláról fogja meg a kérdést: „Mennyire hiányozna ez a közösség, ha nem lenne! Nekem egyházmegyés papi identitást is ad a kör” – vallja meg. Pálfai Zoltán makói plébános az együttlétek őszinteségét emeli ki, és azt a tapasztalatát, hogy mennyire örülnek a hívek, amikor elmondja nekik, az estét a papi körben tölti. Varga Attila atya számára a kör tanúságtétel és igazi közösség. „Itt megéljük, hogy figyelünk egymásra, s azáltal, hogy megosztjuk az élettapasztalatainkat, segítjük egymás mindennapi életét” – mondja. Baranyi-Bozi Károly atya pedig a kölcsönösséget és az önkéntességet emeli ki a kör értékei közül.

A beszélgetés hosszan belenyúlik az estébe, aztán lassanként elfogynak a szavak. A közösség tagjai még egyeztetik a következő együttlét helyét és idejét, majd átmennek a templomba. Elimádkozzák a kompletóriumot, aztán búcsút vesznek egymástól. „Mi nem hagyjuk el az imát, Isten megtart minket” – így adnak hálát húsz éves fennállásukért.

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 16-i számában jelent meg.

Trauttwein Éva, Új ember / magyarkurir.hu