Hazai népművészetünk egyik sajátos, közép-európai ága a fafaragás. A fára álmodott stílustisztaság már a múlt század végen kezdett kialakulni. A szegedi tájon elő pásztorok számára elsősorban az eszközök használhatósága volt a fontos. Egyszerű, legtöbb esetben bicskaheggyel rákarcolt díszekkel ékesítgették tárgyaikat. Legfőképpen azokat, amelyeket kedvesüknek készítettek.
A paraszt faragók csak jóval a pásztorművészet felvirágzása után jeleskednek. Ők jobáara a gazdasági szerszámaik fa részét használták arra. hogy kezdetleges díszítményekkel lássák el. Ez egyúttal a tulajdonos jele is lett. adott szerszámokon. Egyébként a parasztemberek keze a nehéz fizikai munkáktól nemigen volt alkalmas arra. hogy finomabb faragásokhoz kezdjenek. Még akkor sem, ha voltak almaik, elképzeléseik, amit a szemükkel ugyan „rávittek” a fára. de a tényleges kivitelezésig nem jutottak el.
Kanalas István szőregi parasztember és rózsakertész. Az ő esete rendhagyó. Negyven évvel ezelőtt a szegedi egyetemen részt vett egy KALOT-tanfolyamon. Ott jeles előadók beszéltek a nem kis számú hallgatóságnak, a magyar agráréletről. Ugyanott érdekes előadást hallott a magyarság népművészetéről, amely téma már akkor nagyon megfogta Kanalas uramat. „Azon a tanfolyamon, annak ellenére, hogy mindössze két hétig tartott, és bentlakásos volt. Többet tanultam magunkról:a magyarság életéről, a magyar népi művészetekről, mint a hat elemiben. Már ott éreztem, hogy az életemből hiányzik valami, ami teljesebbé tudna tenni.”
Azóta negyven esztendő telt el. És Kanalas István megtalálta azt a bizonyos élet-kiegészítő jelt. amely a számára íratott elő. Farag. Egy ízben, amint Gyulay Endre püspök úrnál jártam, mívesen faragott pásztorbotot mutatott nékem a püspök úr. Rácsodálkoztam. Akkor hallottam először életemben Kanalas István szőregi parasztember nevét. Délután már otthonában kerestem föl. Óriási meglepetés ért: az egyik utcai szobába vezetett, ahol műveit tartotta, tartja.
„A KALOT szelleme gyökereztette meg bennem a fafaragás iránti vonzalmamat, és hűségemet. Azt mondta valaki, hogy naiv vagyok. Én nem értem, mit jelent az. Régi érmeket és képeket faragtam, hitelesen, csak a méreteket növeltem arányosan. Megvannak a magyar királyokról készült faragásaim, az Anyaszentegyház által elfogadott keresztek, illetve igen sok. legfőképpen vallásos témájú anyagok. Merthogy magam is vallásos ember vagyok; a családommal együtt azok vagyunk. Hála Istennek, ma már nem kell titkolnunk. Faragtaói egy fából láncot; keresztjeim és a többi tárgyaim is mind egy fából vannak kifaragva. Se nem ragasztom, se nem szegezem őket. A díszítéseket, persze nem mindet, magam találom ki. Nézem a szakirodalmat. De megesik, hogy egy-egy stíluscsoport részleteit már magam tervezem rá a kifaragandó fára. Faragok hársfát, diót. sőt mahagónifát is. Tápénak éppen mahagóniból faragtam egy hetven centi átmérőjű töviskoszorút. Egy fából, ajándékba. Mert én nem adok egy darabomat se el. Mind megőrzöm, mert mind nagyon kedvesek nékem. Persze, ha valaki kér valamit, akkor nem tudok nemet mondani. Főleg a gyerekeknek szívesen faragok kis emléktárgyakat, amiket zsinórra fűzve a nyakukban hordhatnak.”
Kanalas István népi fafaragó, de (ma még) nem művész. Nem is törekszik. mert akkor nem lesz egy nyugodt perce sem; akkor hozzák-viszik anyagait kiállításról kiállításra. Művei egyértelműen érettek a hivatalos elismerésre. Talán nem kell rá sokat várni. Csakhogy Kanalas István maga a megtestesült szerénység, akitől a dicsekvés nagyon idegen dolog…
Most két csodálatos anyagon dolgozik. A Szentatyának farag ajándékokat, amelyeket Pócson ad majd át, személyesen. Úgy is. mint hajdani kalotos legény, és úgy is. mint szőregi parasztfaragó – nékünk, számunkra már érett – művész.
ifj. Lele József, Délmagyarország
Borítókép: Fotó: Gyenes Kálmán, Délmagyarország
