2016. január 25-én nekivágott a „kossuthos” sícsapat a karintiai hegyek meghódításának. Egészen az ezredfordulóig farkasok riogatták Wolfsberg lakosságát, idén azonban a magyar pályaördögök vették át ezt a szerepet.
Megérkezésünk után elfoglaltuk a szállást, ahonnan csak egy ajtón kellett kilépni, és máris a sífelvonóhoz csúsztunk le. Erre azonban várni kellett másnapig; reggel viszont akkora lendülettel vetettük bele magunkat a síparadicsomba, hogy délutánra alig éreztük a lábainkat.
A kezdők Zoli bácsival és Betti nénivel kezdték meg a bemelegítést, felkészülést, míg az ügyesebbek kisebb csoportokban gyakoroltak, hogy minél előbb felfedezhessék a különböző nehézségű lejtőket.
A bőséges reggelit elfogyasztva a nappalok mindig síeléssel teltek, természetesen kisebb pihenések közbeiktatásával, amikor lehetőség volt az energiatartalékok feltöltésére. Melegedni nem volt szükségünk, hiszen az idő végig olyan kegyes volt hozzánk, hogy inkább rétegektől kellett megszabadulnunk, semhogy nagyon beöltöztünk volna.
Vacsoráig – majd az követően is – lehetőség volt a megmaradt energiák felhasználására; biliárd és csocsóasztal állt a fiatalok rendelkezésére. A vacsora bevezetett minket az igazi osztrák konyha sűrűjébe: savanyú káposzta, gőzgombóc, vagdalt. A krumplistészta kissé kilógott ugyan a sorból, de legalább hazai ízekből sem volt hiány ez alatt az egy hét alatt.
Fotó: Facebook / Kósa Krisztina
A kezdő síelők olyan ügyesen haladtak, hogy a második (harmadik) napon néhány száz méterrel feljebb merészkedhettek a lejtőkön. Senki sem jött haza úgy, hogy ne tanult volna meg síelni. Csodálatos volt a táj, kellemes az idő és a társaság, a zacskós levesek is jó barátainkká váltak.
Összességében egy nagyon hangulatos, élményekben gazdag, sikeres sítábor volt, hiszen a csapat minden tagja szívesen visszafordult volna még az utolsó körforgalomban is. Köszönjük a lehetőséget, a szervezést, a kemény munkát Betti néninek és Zoli bácsinak.Borítókép: Fotó: facebook / Kósa Krisztina
