1934 nyarán történt. Egy évvel előtte jöttünk Mindszentről Szőregre: apámat saját kérelmére helyezték ide, hogy gyerekeit szegedi középiskolában taníttathassa. Először pár hétig a csendőrlaktanyában, a Nedelkovházban (most Szerb utca 37.) húztuk meg magunkat, majd Váradi néni házát (a Beck Dezső boltja, ma a kertészeti szaküzlet mellett, a 4. sz. alatt) béreltük ki. Onnan költözködtünk apám egykori kollégájának, Galambos Márton nyugalmazott csendőr tiszthelyettesnek házába, a községháza mellé, a most 23. sz. házba. Harmadik elemista voltam, nyolcéves.
Házunk előtt dolgozgatott Lajos Feri bácsi, az útkaparó, bár nyilván hivatalosan nem ez volt a foglalkozása, hanem útőr vagy hasonló. Azonos nevű fiával barátok voltunk, farkaskölyök és cserkész lett ő is.
Feri bácsihoz mentem ki, miután otthon fültanúja voltam, hogy apám elújságolta anyámnak, mit olvasott a reggeli újságban. Valahol a Dunántúlon egy életunt útkaparó öngyilkos lett, és búcsúlevelében azt írta: Söpörtem eleget, söpörjön már más is… Ez olyan szenzációs volt számomra, hogy nem hagyhattam ki Lajos Feri bácsi tájékoztatását róla. Kimentem hozzá az utcára, és közöltem vele a különleges hírt, sőt állítólag megérdeklődtem tőle, nem gondol-e arra, hogy követi a kolléga példáját.
Szerencsére Feri bácsiban volt humorérzék, jót derült kotnyeleskedésemen, és sokáig elmesélte mindenkinek bölcselkedésemet. Akkor még nem tudtam, hogy a híres idézet egy új stílusú népdalból való. Kevés gyűjteményben találom, Kodály Zoltán Iskolai népdalgyűjteményébe (1943) két változatban is fölvette. Az egyiket ő maga gyűjtötte a Pest megyei Pátyon, a másikat Lajtha László a Veszprém megyei Szentgálon, Lőrincze Lajos szülőfalujában. Egyikben sincs benn az öngyilkos útkaparó utolsó üzenete. Az első két sor kis változtatással azonos:
Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom,
Nem söpri már többé az én gyönge karom…
Én úgy ismerem: Elfáradt söpörni gyönge, vékony karom…
Innen azután egészen más mindkét nyomtatott változat, de amit én ismerek, s amit a nekikeseredett útkaparó utoljára papírra vetett, így szólt:
Söpörtem eleget, söpörjön már más is,
Szerettem a babám, szeresse már más is.
Lajos bácsival meg Feri fiával ezután még sokszor, sokáig találkoztam, beszélgettem, buzgólkodásomat nem emlegették, jótékonyan elfelejtették. Én nem, s a minap órákon át dalolgattam a régi nótát. A lélektan perszeverációnak, kényszeres ismétlésnek nevezi ezt a jelenséget. Nyilván mindenki ismeri: mikor egy dallam nem megy ki a fejünkből…
Dr. Péter László
Szőregi Regélő, 2014. június
