Most jó lenni katonának

A szőregi csata 156. évfordulójára emlékeztek

Gyutacsos, kovaköves kézifegyverekkel, ágyúkkal felszerelkezve medvebőr kucsmás oroszok, kétfejű sasos zászlóval masírozó osztrákok és elszánt magyar vitézek küzdöttek egymással tegnap a szőregi csata 156. évfordulóján a szőregi bányagödörben.

Haynau 1849 augusztusának elején érkezett meg Szegedre, Henrik Dembinski csapatai ezért kihátráltak a városból. A császári és királyi haderő átkelt a Tiszán, szorongatva a magyarokat, akik Kossuth Lajos utasítására csatát vállaltak – így kezdődött 156 éve a szőregi ütközet, melyet immár 6. alkalommal elevenített fel tegnap a nemzetközi huszár- és katonai hagyományőrző találkozó.

– A felázott, iszapos talaj miatt idén ugyan csekélyebb számú lovasság érkezett, de a korábbiakhoz képest több kézifegyvert, ágyút, aknát, vízibombát vetettünk be a hadi bemutatón, összesen 250 ezer forint értékben – mondta Vass László, a Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület őrnagya, aki hazánk, Németország, Szlovákia, Románia, Ausztria és Erdély összesen 220 katonájával együtt csatázott Szőregen. Csehországból 25 fős orosz kontingens érkezett, medvebőr kucsmában. Ők alakították egyébként a Hídember című filmben a kivégzőosztagot – olyan átéléssel, hogy még a kamerát is szétlőtték…

A hagyományőrzők már pénteken a belvárosban toboroztak, a sziesztázó szegediek pedig vígan rágyújthattak a Most jó lenni katonának kezdetű bakadalra. Szombaton díszszemlét tartottak a Széchenyi téren, majd megkoszorúzták a szőregi csata emlékoszlopát az Aradi vértanúk terén.

A magyar táborban nagy volt a lelkesedés a tegnapi csata előtt. – A lengyelek velünk vannak, győzni fogunk – mondták a huszárok. Egyiküknek még egy kis incselkedéshez is kedve támadt az egyik markotányos lánnyal, ám az határozottan rácsapott a tettre kész vitéz kezére. Így aztán a harcban kellett bizonyítania: dobszó mellett megindult a magyar tábor, mozgásba lendültek a nehéz rézágyúk, amelyek a nótához hűen felszántották a hegyet-völgyet. A katonák kardján, szuronyán megcsillant a fény, lovak dobogtak végig a csatamezőn. Katonáink portyázó osztrák vadászokkal akadtak össze. Ropogtak a fegyverek, lövegeik mintha mellettünk süvítettek volna el. A csatát Babus Zoltán hadtörténész kommentálta.

Kard csillant a levegőben, majd lesújtott. A jelre megszólaltak az ágyúk. Megremegett a föld, a nádasból lőporfüst szállt fel. A harc áldozatává lett egy ház is, amely a találatot követően nagy robajjal felrobbant, majd kigyulladt.

A nádason keresztül próbált az ellenség táborához jutni egy magyar ladik, ám sortűz fogadta. – Lőjetek már, még megölnek benneteket – biztatta fiainkat a hatéves Marci, kevés sikerrel. A fülsüketítő puskatűzben sérült meg a csata első „sebesültje”, akit azonban a szanitécek gyorsan elvonszoltak a tűzvonalból. Az ágyúk ontották a tüzet, ám a sűrű, kékes füstből egyszerre lengő trikolórt szorongató magyar katonák tűntek elő és gyalogsági párbaj kezdődött a két sereg között.

– Hátrálnak az osztrákok – állapította meg lelkesen Marci, ám csalódnia kellett: egy császári katona kardjára tűzött magyar sisakot lendített a magasba, jelezve, a küzdelem eldőlt.

Bár Marci és a tisztes számú nézősereg tegnap odaadóan biztatta a magyar huszárokat, idén a történelmi tényekhez hűen az osztrákok nyerték a csatát. Ám az azt követő felvonuláson sem hazánkfiaitól, sem a „labancoktól” nem sajnálták a tapsot.