Darulesen

November 8-án és 9-én az iskola napközisei és a természetbúvár felsősei az idén is ellátogattak a szegedi Fehér-tóhoz.

Itt van az ősz, itt van újra… S mint minden évben, idén is megjöttek a darvak. Ezek a gólya nagyságú, kékesszürke alapszínű madarak az 1800-as évek végén még fészkeltek hazánkban. Azonban a folyószabályozással, rétszárításokkal együtt a fészkelő állományok eltűntek. Szerencsére tavasszal rövid ideig és október közepétől az első hóig még megfigyelhetőek nagy vándorcsapataik, hiszen az észak-európai lápos fészkelőhelyek és az afrikai telelőhelyek között megállnak Magyarországon pihenni.

November 8-án és 9-én a napközisekkel és a természetbúvár felsősökkel idén is ellátogattunk a szegedi Fehér-tóhoz, hiszen a Hortobágy után ez hazánkban a darvak egyik fontos állomáshelye. Először Berkecz Nóra érdekes előadásán a Kiskunsági Nemzeti Park Tisza-völgyi Bemutatóházában megkerestük a légi felvételen, hol is vagyunk pontosan, és miért lehetünk büszkék a lakóhelyünk közelében lévő védett területekre. A kiállítás kitömött állataira a gyerekek nagy örömmel „vetették rá magukat” és hallhatóan sikere volt Büdös-széknek is. Testközelből ismerkedtünk meg a daruval, majd miután elfogyott az uzsonna és bejártuk Pataki Zsolt vezetésével a növekedő erdősítést, a sándorfalvi szikes legelőre utaztunk, hogy becserkésszük a szántókról napnyugtával a Fehér-tóra éjszakázni behúzó darucsapatokat.

Szerdán kegyes volt hozzánk az időjárás így csodaszép naplementében gyönyörködhettünk. Alighogy kiértünk a „pusztába”, már szállni kezdtek az első madárcsapatok. Mivel a gyerekek ügyes vadászokként bebújtak a fűbe és felderítőnk vezényszavára – Még egy csapat jön! – csendben várakoztak, a félénk és szemfüles darvak a fejünk felett fordultak rá a Fehér-tóra, még számolni is lehetett őket. Mire ránk sötétedett, kb. 2350 egyedet láttunk a több, mint négyezerből.

Sajnos a csütörtöki borús idő miatt a darvak jellegzetes „V” alakban repülő csapatai útvonalat változtattak, ezért először egy egerészölyvet figyelhettünk meg, amint épp egy távolabbi bokron pihen. Aztán „lopakodó üzemmódban” mi is arrébb osontunk a fűben, így már olyan közelről szemlélhettük a vonulást, hogy hallani lehetett az öreg madarak jellegzetes krúgatására válaszoló magas, csipogó hangot, amit az idei fiókák adnak ki. A buszhoz pedig egy megijesztett fácánkakas kakatolása kísért.