Levelet írtam egy nagy úrnak, alázatosan megkértem, engedje meg, hogy nagy határ földje egyik kis foltján fölásathassam azt a honfoglalás kori temetőt, amiről az egyik tücski-hajcski jobbágya beszélt. A nagy úr nem válaszolt, nem is válaszolhatott. Nem nagyon lepődtem meg. Hallottam én azt már a pesti könyvkereskedőtől, hogy a nagy urak nem nagyon szeretgetik az írásaimat olvasni, még azokat se, amik nem nekik vannak írva. Hát akkor hogy kívánhatnám azt, hogy arról vegyenek tudomást, amit nekik írtam! De hát a honfoglalókat se hagyhatom, nekem azokat felkarolni hivatalos kötelességem. Most már nem a nagy úrnak írtam, hanem egyik pedinterének, bizonyos múzeumi törvényre való hivatkozással. Erre aztán meg is kaptam a választ. Rövidet, világosat, magyarosat. Nem engedhetik meg az ásatást – a mai nehéz gazdasági viszonyokra való hivatkozással.

Hát ezt is köszönöm. Tudniillik azt, hogy nem a pallosjogra hivatkoznak. A dolog ezzel el is van intézve. Nem beszélünk róla többet. Inkább beszéljünk a szőregi kincses kéményseprőékről.

Máder Ferencnek hívják azt az öregurat, akinek én a múlt esztendőben feltaláltam a kincseit a szőregi Szív utcában. De hogy adóemelés ne legyen belőle, sietek hozzátenni, hogy ezek a kincsek nemigen alkalmasak adóalapnak még minálunk se. Részben négyezer éves csontok képében tartózkodtak a Máder Ferenc földjében, részben az öreg kéményseprő szívében bujkáltak. Ilyenformán nehezen voltak hozzáférhetők mind a két helyen, s nekem is meg kellett öregednem, míg rájuk találtam.

Mert híréből régen ismertem én Máder bácsit, sokkal előbb, mint hogy szembesültem vele. Hiszen még az én hajam is koromszínű volt, mikor először jártam Szőregen ősöket keresni. Már akkor hallottam róla, hogy van ebben a faluban egy kéményseprő, akinek koponyákkal van kirakva az udvara, kertje. De hát azzal ne is próbálkozzak, mert az… izé, nehéz ember.

– Miért volna nehéz? Láttam én már karón varjút máskor is, mégis galambnak szállt a kezembe, ha bevárt.

– Nono – mondták a szőregi informátoraim -, csakhogy ez a varjú nem várja ám be az embert. Amúgy jó ember, dolgos ember a Máder úr, de nagyon magának való, s az istennek se engedi meg, hogy a földjét felturkálják.

Tovább aztán nem is igen érdeklődtem. Szőreg az én régészeti diáriumomban vagy húsz esztendőn keresztül három kereszttel megjelölt hely volt. Ez annyit jelentett, hogy ott olyan mélyen van elhantolva minden ásatási lehetőség, mintha nem is szegénysorú falu lenne, hanem sok ezer holdas uradalom. Pedig leletek dolgában Szőreg még Szegednél is gazdagabb hely. A mi kultúránk alighanem ott kezdődött még ötezer évvel ezelőtt, mikor nem a modern technika vívmányaival, hanem egyszerű kőbaltával vertük be egymás fejét, s nem a szabónál rendeltük meg a városi bundát, hanem saját kezűleg gomboltuk le a farkasról, aki nem adta részletre. S azóta minden történeti korszak otthagyta a nyomát. Az egész falu egy mintaszerű régészeti kézikönyv, s ha én gazdag ember volnék, megvenném az egészet, s akkor lenne mit ásatni még a dédunokámnak is.

De a szőregiek sehogy se akartak rákívánni a múzeumi dicsőségre. Még kínálva se kellett nekik. Savanyú arcok, kelletlen hümmögések fogadtak mindenütt. Mindenki tudott a régiségekről, de mindenki a szomszédja földjében. Úgy jártam, mint a csépai nagy úr, aki először vetődött Pestre, s a Rákóczi úton azt kérdezte a rendőrtől, melyik az utcának a másik oldala.

– Melyik? Hát az ni! – mutatott a rendőr a túlsó oldalra.

– A fene tud eligazodni ezeken a pestieken – keseredett el a csépai ember. – Az előbb azon az oldalon kérdezősködtem, ott meg mindenki azt mondta, hogy ez a túlsó oldal.

Természetes, hogy Máder úrral sohase tettem próbát. Akire még maguk a szőregiek is azt mondják, hogy nehéz ember, azzal én nem vesztem a lelkem.

Tavaly aztán muszáj volt vele megismerkednem. A szomszédjában vállaltunk valami kiárendált földet, felástunk is benne egy-két krampuszt, de kicsi volt a földecske, hamar kifogyott.

– A kéményseprőnél kellene megpróbálni – vélte Jánosom, mint jobb kezem a destrukcióban, aki jó néhány ezer embert segített már nekem kiforgatni az örök nyugodalom ágyából. – Én átnézek hozzá.

Bennem megmozdult az emberséges főnöki szív.

– Családos ember maga, János. Hagyjon békét a kéményseprőnek, mert azt hallottam, hogy az hörcsögös ember, és mindjárt füstre akarja tenni, akire megharagszik.

De János vásárhelyi ember, ennélfogva nem riad vissza a legfeketébb kéményseprőtől se. Ráadta a fejét, hogy beviszi hozzá, és sikerült neki visszahozni is.

– Lehet ásatni. Nem is olyan nagyon vonakodott az öreg, csak azt kötötte ki, hogy szőlőben, fában kárt ne tegyünk, a salátát le ne tapossuk, a birsalmát ne hozzuk el emlékbe, a méhecskéket ne zavargassuk, és mikor az árkokat behúzzuk, a termőföldet ne keverjük a vad föld alá.

Hát erre mink mind vigyázunk, ahol ki nem kötik is. Új pont itt csak egy van a paktumban. Az, hogy a méhecskéket ne zavargassuk. De ez nem is tartozik a mi szokott szórakozásaink közé, csak a méhecskék ne zavargassanak minket.

Megkezdtük az ásást, s az első napon be is fejeztük szerencsésen. Már nem nekünk volt szerencsénk, hanem a halottaknak. Nem találtuk meg őket. Egy feneketlen pernyésgödröt kotortunk ki fenékig, s azt határoztuk, hogy másnap elmegyünk jobb tájékra. Akkor odalépett hozzánk Máder úr, aki addig a kerítés mögül nézte, hogy megtartjuk-e a törvényt.

– Aj – mondta -, nem otan kel keresni üket, igazgató úr. Otan én már felaskaltalak üket, sok csontokat, begrégeket, koponyakat.

– Hát aztán hová tette őket, Máder bácsi? Összetörte, ugye?

– Nem osszetortem, dehogyse. Én nem torom ossze semmit. Koponyat tetem ablakba, utcára, hű, ijedezték tőle népek, és mondtak, azért feljelentenek engem jedző úrnál. Na, mondom, enim koponyával azt teszek, amit en akarom.

Kezdtem megérteni, hogy mért tartják a szőregi kéményseprőt különös embernek a népek. Mégse lehet az egészen tökéletes ember, aki nem töri össze a régiségeket.

– Hát az edények, Máder bácsi?

– Azok elvittek tőlem, hogy majd adják múzeumba.

Megmondta, hogy kicsodák. Én is megmondtam, hogy nem kapott azokból a múzeum semmit. Erre Máder úr is haragudott, meg én is, de nem egymásra haragudtunk. Inkább nagyon is összebarátkoztatott bennünket a közös harag.

– Hozok térképet. Mutatok, hogy állt ház, telek, porta, még nem enyim volt.

Kihozott valami telekkönyvi térképvázlatot, és elkezdte azt nekem magyarázni, de olyan világosan, mint egy mérnök. Őszinte tisztelettel néztem Máder úrra. Azzal viszonozta, hogy megmutatta, hol sejti még bolygatatlannak a földet. Ott találtuk meg másnap reggel az első zsugorított csontvázat, akkora tállal, hogy belefért négy sonka. Ez nem szemléltető képnek van kitalálva: csakugyan négy sonkacsontot találtunk a tálban. A húst persze már lerágta róluk az arra illetékes egyén. Nem is csoda, hiszen négyezer esztendeje volt rá.

– Ó, lesz itt még több is – lelkesedett egy kedves öreg néni -, itt a saláta végiben!

– No, ott nem bántjuk – mondom -, nem akarunk kárt tenni a gazdáéknak.

– Egy-két salátapalánta nem tesz semmit – mondta a néni, akiről kiderült, hogy neki joga van úgy viselkedni, mert ő Máderné asszony.

Ellenben egy szelíd arcú, szép, fiatal menyecske egész nap bánatosan keringek a szomszédbeli nézelődők közt az árkaink körül. Megszántam, megkérdeztem, mi baja.

– Nem bírom innen becsalni az uramat, itt ácsinkózik reggel óta, pedig annyi volna az őszi munka a ház körül, azt se tudom, hogy melyikhez kapjunk.

– Melyik az ura?

– Ez ni – mutatott rá egy jókötésű ifjú emberre, aki egy szétnyomott ibrik darabjait állította össze nagy szakértelemmel az árok partján.

Arról meg az derült ki, hogy ő az ifjabb Máder, s ez idő szerint az övé már az impérium a szőregi kémények felett. Afféle társuralkodó, s ha a Máderek pénzt veretnének, mind a ketten ráveretnék a képüket, mint valamikor a bizánci császárok szokták. Aztán meg az is kitudódott, hogy az egyik kutatóárkot már az ifjabb Máder domíniumán futtattuk végig anélkül, hogy engedélyt kértünk volna rá.

Harmad reggel, ahogy számba veszem a hadamat, tizenegy munkást olvasok össze. Hát ez meg hogy lehet? Mikor én csak tízet fogadtam, azt is sok tusakodás után, mert esztendő vége felé nagy szeme van már a múzeumi dénárnak.

– Hát úgy, igazgató úr – mosolyog a szelíd arcú menyecske -, hogy a Pisti meggondolta magát. Azt mondja, addig, míg az ásatás tart, úgyse tud az izgatottságtól mit csinálni, hát akkor több haszna lesz belőle, ha lent dolgozik a gödörben, mintha idefönt tatja a száját.

Én már öreg munkás vagyok a halottak kikubikolása terén, de még ilyent nem értem. Hogy egy család, amelyiknek egyetlen tagja se volt még soha múzeumban, így tudjon lelkesedni olyan dolgok iránt, amire a tanult emberek ügyet se vetnek! Ha én ezt kiírnám az újságba, azt mondanák, kitaláltam.

A nagy öröm aztán egy kicsit meg is szélesíti az embert. Bizony a salátára is rátapostunk egy kicsit, meg egy-két szőlőgyökérben is megreccsent az ásó. Vigyázatra intettem a munkásaim, és mentegettem magam Máder úr előtt.

– Az nem tesz semmit se nem – vonogatta a vállát -, szegényebb már mi azzal se nem leszünk.

Valahányadik nap este aztán, ahogy kihagyom a másnapi munkát, s nézegetjük a kétméteres gödrökben a tarka foltokat, amik elárulják a sírt, azt mondom Jánosnak:

– Itt csontváz van!

– Az, látszik a vonala is – mutatja János a kis ásóval a barna léniát a sárga homokban.

– Ezt azonban itt kell hagynunk, az ördög vigye el, körülbelül a fele a nagy cseresznyefa alá esik, annak meg nem rongálhatjuk meg a gyökerét.

– Szó sincs róla – mondja János is, aki velem együtt jobban vigyáz a máséra, mint a magunkéra.

Másnap reggel ahogy kimegyek, már úgy posta után, jön elébem János.

– Nagy sír. Bronzmancsettás krampusz fekszik benne.

Leszállok a gödörbe, feljövök, nézem az ásatási térképünket, nem tudok orientálódni sehogy se.

– Nézzük csak, hogy is állunk. Itt a nagy cseresznyefa… Azaz nini, hol a cseresznyefa?

– Ahol van ni – mutat János egy vastag faderékra, amely legallyazva hever a földön. – Máder úr kivágatta a fát, hogy utunkba ne legyen. Ugyan maga is segített kivágni.

Ahogy magamhoz tértem az ámulatból, lélekben kalapot emeltem a kéményseprőipar előtt, és megszorítottam az öreg szittya[6] kezét, akinek élete végéig idegen maradt a mi idiómánk.

– Máder bácsi, honnan került maga ebbe a faluba?

– Szegedébül – mondta önérzetesen. – Otan voltam én legén a mesterségbe, magyarul is otan megtanultam.

No, gondoltam magamban, ottan nemigen tanulhatta meg, hogy egy bronzkarika megér egy cseresznyefát. Mert én ott méltóságos urat is ismerek olyant, aki nekem magamnak megmondta, hogy az egész tudományért nem adna egy kiszáradt szőlővesszőt.

De mondani nem mondtam, mert akkorra odabicegett elém a legkisebb Máder, és megbökte a térdemet, mert följebb nem ért.

– Csecse bácsi, csottja – emelgetett fel vékony kis karjával egy cserépdarabot. Ami azt jelentette, hogy elhozta az eleven bácsinak a halott bácsi csontját.

Ez is nagyon szép teljesítmény volt a kétéves és háromhónapos princtől, aki egykor örökölni fogja a Máderék családi címerét, a kormos fityulát és kéménykotró drótseprűt. Egyelőre azonban ő is a hazai régészetnek szentelte minden energiáját. Egész nap ott csetlett-botlott az emberi vakondtúrások közt, kis ásókanállal döfködte a földet, s bogárszemével elhárította magától az anyját, ha az csókkal akarta zavarni az ősöket felderítő munka folyását.

– Ne báccs – rázta okos kis fejét -, Mádej dódoz.

Nemcsak a bronzkori emberek hagyatékát hoztam el megőrzésre Szőregről, hanem a dolgozó öreg és ifjú Máderékat is. Jó az nekem a magyar kultúrfölényt bizonyítani olyan pillanatokban, mikor nagy urak teszik előttem illuzórikussá.