Mózes Ervin: Szeged különleges helyet foglal el a szívemben és a lelkemben

„Engem a nők öltöztetnek, de ők is vetkőztetnek” – ez a mózeservini sziporka jött válaszul Szeged korábbi címzetes főjegyzőjétől, amikor megdicsértem az interjú készítésekor a cipőjét. Mózes Ervin 2019-ben vonult nyugdíjba a városházáról. Közel negyven évet töltött a közigazgatásban. Május 19-én Pro Urbe díjjal tünteti ki a város. Minden kitüntetettel interjúzunk; az egykori címzetes főjegyzővel készült beszélgetésünk a mini sorozatunk negyedik része. A Szegedi Tükör interjúja.

– Hogyan lett Mózes Ervinből Szeged város címzetes főjegyzője?

– Ott kezdődik a történet, hogy a Rókusi Általános Iskolába jártam ének-zenei tagozatra. Kevesen tudják, hogy nyolc évig hegedültem, játszottam az iskolai zenekarban is, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én pályám. A műszaki pályát éreztem testhezállónak. Így kerültem a Rózsa Ferenc Szakközépiskola erősáramú villanyszerelő szakjára. Itt érettségiztem, majd munkába álltam. Megjegyzem, más lehetőségem nem sok volt, mert elsős középiskolás koromban meghalt az édesapám, és anyukám egyedül nevelt kettőnket, elég sanyarú anyagi körülmények között. Tehát arra lehetett akkor építeni a jövőt, hogy érettségizni, szakmát szerezni, munkába állni, és majd lesz valahogy. Dolgoztam, de rájöttem, hogy mást szeretnék csinálni. Az egyetem egyéves magyar és történelem előkészítőjére jártam, ami után felvettek a jogi egyetemre. Akkor még nem tudtam, milyen területen lennék jogász. Az egyetemi évek alatt a közigazgatási pálya kezdett el érdekelni, ami egyébként nem volt annyira népszerű, mert a hallgatók többsége bíró, ügyész vagy vállalati jogász szeretett volna lenni. A diploma megszerzése után a megyei tanácshoz kerültem, ahol igazgatási előadó lettem. Szerettem ezt a munkát, amely több ágú volt, nemcsak egyedi ügyekkel kellett foglalkoznunk másodfokon, hanem a helyi tanácsok törvényességi ellenőrzése is a feladatunk volt. Ezen keresztül megismertem a teljes megyét a kistelepülésektől a városokig. A megyei tanácsnál ért a rendszerváltás, amely a közigazgatás átszervezése során három részre szakadt: maradt a megyei önkormányzat hivatala minimális hatáskörökkel és feladatokkal, megalakult a Köztársasági Megbízotti Hivatal, és emellett a megyei tanács egyes osztályaiból létrejöttek az úgynevezett dekoncentrált szervek. Én a megyei közigazgatási hivatalban folytattam a pályám főosztályvezetőként, majd kabinetfőnökként, később pedig hivatalvezetőként. Én voltam az ország legfiatalabb közigazgatási hivatalvezetője. Aztán egy nagy váltással, 2000-től a szegedi városházán dolgoztam a jegyzői iroda vezetőjeként.

– Húsz évvel ezelőtt, 2003-ban pedig kinevezték Szeged város jegyzőjének.

– Igen, és akkor még a testület választotta a jegyzőt. Ez később a szabályok változásával átkerült polgármesteri hatáskörbe.

– Egy korábbi interjújában a futballbíróhoz hasonlította a munkáját, azt mondta: nem drukkolhat senkinek, ugyanakkor nem nézheti tétlenül a szabálytalanságot.

– Ebben segített a korábbi munkám, amikor az önkormányzatok törvényes működését ellenőriztük. Érzékeny maradtam arra jegyzőként is, hogy amit az eljárási szabályok engednek, azt lehet, amit meg nem engednek, azt nem lehet. Függetlenül attól, hogy mondjuk mást diktálna a települési érdek, mert a törvényesség az alap. Emiatt elég sok törvényességi észrevételt tettem, nem foglalkoztatott, hogy az kicsi vagy nagy ügy. A törvényességi észrevételeimet rendre elfogadta a testület.

– Hogyan, mennyiben változott az önkormányzatiság, az önkormányzatok mozgástere, a jegyző feladatköre az elmúlt évtizedekben?

– Nekem tetszett az az önkormányzati működés, amit a rendszerváltó politikusok kitaláltak és megvalósítottak, noha annak a rendszernek is voltak gyermekbetegségei.

Így utólag visszatekintve azt kell mondjam, hogy az én értékvilágomban a hatáskörét tekintve egy nagyobb mozgásterű önkormányzatiság jobban elfért, mint a jelenlegi, egyre szűkülő feladatkörű és jogkörű önkormányzatiság. Jobban tetszene, ha a helyi önállóság pénzügyi, jogi és más szempontból is erősebb lenne, mint amilyenné vált, változtatták főleg az elmúlt egy évtizedben.

– Nagy munkabírású, végtelen türelmű és jó kedélyű emberként jellemezték a korábbi munkatársai. Minek köszönhető, hogy végig ilyen tudott maradni?

– Ebben sokat segített a sport. Nagy volt rajtam a munkateher és a felelősség, mint bármely nagyváros jegyzőjén. Miután az ember nem gép, kompenzálásra volt szükség. Egész életemben sportoltam, amely a futásban teljesedett ki. Futás közben kitisztul a fej, elmúlnak a gondok, és másnap frissen ébred az ember. A szellemi fáradtságot leginkább fizikai fáradtsággal lehet kompenzálni. Ezt a családom egy ideig nem értette, később azonban már látták: másképp jövök vissza a futásból, mint ahogy elindultam. A futásaimról naplót vezetek, és elmondhatom: mára három és félszer futottam már körbe az Egyenlítőt. (Az Egyenlítő hossza körülbelül 40 ezer 75 kilométer – a szerk.) Abban az időszakban, amikor úgy versenyeztem, hogy csúcsteljesítményt kellett nyújtanom, előfordult, hogy évente több mint 8000 kilométert futottam.

– Nagy munkabírású, végtelen türelmű és jó kedélyű emberként jellemezték a korábbi munkatársai. Minek köszönhető, hogy végig ilyen tudott maradni?

– Ebben sokat segített a sport. Nagy volt rajtam a munkateher és a felelősség, mint bármely nagyváros jegyzőjén. Miután az ember nem gép, kompenzálásra volt szükség. Egész életemben sportoltam, amely a futásban teljesedett ki. Futás közben kitisztul a fej, elmúlnak a gondok, és másnap frissen ébred az ember. A szellemi fáradtságot leginkább fizikai fáradtsággal lehet kompenzálni. Ezt a családom egy ideig nem értette, később azonban már látták: másképp jövök vissza a futásból, mint ahogy elindultam. A futásaimról naplót vezetek, és elmondhatom: mára három és félszer futottam már körbe az Egyenlítőt. (Az Egyenlítő hossza körülbelül 40 ezer 75 kilométer – a szerk.) Abban az időszakban, amikor úgy versenyeztem, hogy csúcsteljesítményt kellett nyújtanom, előfordult, hogy évente több mint 8000 kilométert futottam.

– És mi a helyzet a sakkal, ami köztudottan a másik szenvedélye?

– Soha nem hagytam abba a gyerekkori szerelmemet, a sakkot. Negyven, különböző anyagból készült sakk-készletem és több mint négyszáz sakk-könyvem van az otthoni gyűjteményemben. A melléképületben kialakított szentélyben – ahová senki sem jöhet be takarítani – őrzöm a relikviákat, a versenymezeimet, az érmeimet és trófeáimat, valamint azt a cipőt, amelyben 1993-ban befutottam a 700 mérföldes, azaz 1127 kilométeres futóversenyen New Yorkban. Ezt 10 nap, 20 óra, 36 perc és 14 másodperc alatt teljesítettem. Naponta csak két-három órát aludtam, és az utolsó 48 órát egyben futottam le. Második lettem.

– A kitartás mellett a gyors reakció is fontos volt a munkájában, hiszen a közgyűléseken másodpercek alatt kellett reagálnia egy-egy kérdésre, felvetésre.

– Amikor a jegyzői pályát választottam, tisztában voltam azzal, hogy nincs idő a több napos alkotásra. Egy közgyűlési vagy bizottsági ülésen a villámkérdésre villámválaszt kellett adni. E mögött azért rengeteg munka volt. Hiába közreműködtem a közgyűlési előterjesztések írásában, miután kipostáztuk az anyagot, hazavittem a hétvégére, és még 20–22 munkaórát foglalkoztam vele. Sokat segítettek a kollégák a megszületendő anyagok, határozatok kimunkálásában, de a végén már én ültem egyedül a közgyűléssel szemben, és nem lehetett azt mondani, hogy „hát, most ezt nem tudom, majd utánanézek”.

– Mit szólt ehhez a családja?

– Nem szerették, de tudomásul vették. Tudták, hogy ez hozzátartozik a hivatásomhoz. Azt is tudták, hogy nem tudok blöffölni, mert az azonnal látszik rajtam. Ezért alaposan fel kellett készülnöm, hogy minden kérdésre helyesen tudjak válaszolni.

– Ha már a család felé kanyarodtunk, az igaz, hogy végig lányt várt, amikor megszületett Miklós fia?

– Igen. A történet onnan indul, hogy a korábbi házasságomból volt, van két lányom. Amikor a feleségem terhes lett, reménykedtünk, hátha fiunk lesz, nem mintha bármi bajom lenne a lányokkal.

A 12. hétben azt mondta az orvos, akit azóta is nagyon szeretünk, és a család barátjává vált, hogy valószínűleg lány. Többször volt terhességi vizsgálat és még az utolsó pillanatban is azt mondták, azt hiszik, hogy lány. Elkönyveltem, hogy háromlányos apa leszek. Amikor a szülésznő kihozta a gyermeket, és megláttam, hogy fiú, nem tudtam megszólalni, de tényleg, semmit sem tudtam csinálni, annyira meglepődtem a helyzeten. Amikor hosszú-hosszú percek után észhez tértem, benyúltam az inkubátorba, és megsimogattam Miklós lábát. Ez az első élményem a fiamról.

– Mi, ki jut eszébe, ha azt mondom, hogy Rozi?

– A komondorunk. Miklós fiam több mint tizenkét éve beleszeretett a pulikba, és egy kedves munkatársam kettőt is adott egy alomból, Gubancot és Mózest. Sajnos, Gubanc nemrég költözött az örök vadászmezőkre. Szeretjük a pulit, de én valami miatt évekig azt hajtogattam a családban, hogy nekem egyszer egy komondor kellene. Mindenki azt mondta, ne hülyéskedjek, hiszen az nagy meg vad kutya. Eljött a nyugdíjazásom napja. A feleségem azt mondta, hogy menjünk fel Budapestre vásárolni. Én nem nagyon szeretek utazni, különösen nem vásárolni. Végigmorogtam az utat, hogy miért kell Budapestre mennünk, amikor Szegeden is minden kapható. Ráadásul át kellett mennünk Budára, mert azt mondta a feleségem, hogy egy nagyon fontos levelet kell átadnia.

Budán becsöngettünk egy házhoz. Egy hölgy nyitott ajtót, aki megkérdezte, „ön Mózes Ervin?”, mondtam, hogy igen, erre azt felelte, „jöjjön velem”, majd kezembe adott egy kis komondort. Földbe gyökerezett a lábam. Hazafelé már nem is én vezettem, az ölembe hoztam haza Rozit, aki jól megnőtt az évek alatt. Most hatvan kiló, és nem agresszív, nagyon családbarát kutya. Rozi mindig rám néz, ha jön hozzánk valaki, hogy neki mi a teendője. Ha én barátságosan fogadom azt a valakit, legyen az rokon, barát, postás, bárki, akkor a komondor pont ugyanúgy viselkedik vele, ahogy én. Soha nem okozott konfliktust. Nagyon szeretem Rozit.

– Sok kitüntetést kapott a pályája során. Mit jelent önnek Szeged és a Pro Urbe díj?

– Szeged különleges helyet foglal el a szívemben és a lelkemben, nagyon szeretem a várost. Kevesen tudják, hogy a vagyonátadó bizottság tagja voltam a rendszerváltáskor. A városháza az én döntésemmel, aláírásommal került az államtól Szeged tulajdonába. Örülök, hogy a történelem rám osztotta ezt a szerepet. Megjegyzem, akkor még nem gondoltam, hogy később ez egy munkahelyteremtő beruházás lesz számomra, mert majd itt fogok dolgozni a városházán. (Nevet – a szerk.) Minden percnek örültem, amit itt töltöttem. Ugyanígy örültem minden kitüntetésemnek is.

A Pro Urbe díj a tizedik kitüntetésem. Kaptam már kitüntetést miniszterelnöktől, köztársasági elnöktől, minisztertől és az egyetemtől. Hogy miért örülök a Pro Urbe díjnak? Egyrészt azért, mert ez a tizedik, ha úgy tetszik, jubileumi kitüntetésem. De ami ennél fontosabb, hogy ezt a testület adta. Az a közgyűlés, amelyet segítettem a munkámmal, úgy is mondhatnám, amit szolgáltam. Ezért tartom ezt a kitüntetést életem legfontosabbnak díjának.

Szabó C. Szilárd, szeged.hu