Május 25-én hagyták el a megye utolsó területeit a szerbek

1922. május 25. nevezetes dátum a megye életében: száz éve az utolsó szerb katonák kivonulásával ezen a napon ért véget Trianon megyénkben. Sok határvita előzte meg a lépést, és voltak sokkal rosszabb tervek is területeinkre nézve: Szegedre és a mai Csongrád-Csanád megye más területeire franciák, szerbek és románok is bevonultak.

Az első világháború utáni zűrzavaros idők nem sok jót hoztak az országnak, Szeged és környéke pedig különösen kényes helyzetbe került. Három nemzet katonái is szálltak meg területeket: franciák, szerbek és románok.

Tóth Marcell történész, a Csongrád-Csanád Megyei Levéltár munkatársa a Csongrád-Csanád megye és Trianon című tanulmánykötet egyik szerzőjeként is összefoglalta, hogyan jutottunk el a végleges határok kijelöléséig, míg végül távoztak a megszállók május utolsó napjaiban.

A szakértőtől megtudtuk: szinte csak olyan tervekkel számoltak az antant államai és kis szövetségeseik, hogy határváros lesz a Délvidék központjából. Mindössze az változott, a terület részeit melyik állam részeként képzelték el.

Romániának Újszegedet

Tóth Marcell példaként felhozta a párizsi Illustration lapban megjelent térképet, aminek készítője Romániának szánta Újszegedet – akkor Románia még be sem lépett a háborúba -, a Tisza jobb partja Bácskával Magyarországhoz tartozott volna az elképzelés szerint. Egy 1914-es moszkvai térképen, ami 1919-ben jelent meg Belgrádban, Szegedtől délre húzták meg a határt, bár a Maros utolsó szakaszán mindkét part Szerbia részeként volt feltüntetve.

Az 1919-es úgynevezett „belgrádi térképen” viszont Szerbia része volt a Bánát, Újszeged, talán még Szeged városmagja és Alsótanya is. Erdélyt és a Partiumot az 1916-os titkos bukaresti szerződésben Romániának ígérték a háborúba belépésért cserébe. A tervezett határ Szegedtől északra, Algyőnél érte volna el a Tiszát, beleesett volna a Tápairét és Újszeged is.

A lassan haladó román támadást követő gyors vereség, majd 1918-ban a bukaresti béke elméletileg zárójelbe tette az antant ígéreteit, de ez az állapot csupán pár hónapig tartott – áll Tóth Marcell vonatkozó tanulmányában. Az év őszén már csak az volt a kérdés, hogy a szerbek érnek ide hamarabb francia támogatással, vagy az újból hadat üzenő románok.

Bevonultak Alsótanyára

Azt, hogy az antant a Maros vonaláig megszállja az országot, a belgrádi egyezmény tette lehetővé, amit 1918. november 13-án írt alá Károlyi Mihály. Szegedre is ezért vonulhattak be a francia csapatok, de érkeztek a szerbek is: novemberben előbb Torontál megyét, majd Szeged határát szállta meg a szerb hadsereg, 24-én Újszegedet is elfoglalták.

1919 februárjában az Alsótanya egy részére, így Röszkére és Szentmihályra, valamint Horgosra is bevonultak. Még azon a tavaszon Tápairéten, majd Felsőtanya egy részén megjelentek a román katonák is. A megszálló szerbek célja e határok véglegessé tétele volt. Párizsban 1919 elején kezdte meg működését a Román és Jugoszláv Ügyek Bizottsága 2-2 francia, olasz, brit és amerikai delegálttal.  Ahogy Tóth Marcell kihangsúlyozta, két „győztes kisállam” memorandumokkal, személyes beszélgetésekkel tudta befolyásolni a küldötteket, hazánknak azonban erre nem volt lehetősége.

A többnemzetiségű Bánát kérdése jelentette a legnagyobb vitát. A románok az egészet maguknak akarták, de a szerbek is részesedni akartak a területekből. Ahogy a történész lapunknak elmondta, a francia megszállást is azért hosszabbították meg Szegeden, igaz, csökkentett létszámmal, hogy a románok és a szerbek ne kerüljenek összeütközésbe a Bánát miatt.

Legendák is születtek

A tanácsköztársaság bukásával megszűnt a francia csapatok itt létének utolsó indoka is, ezért Clemenceau francia miniszterelnök elrendelte a Magyarországi Hadsereg feloszlatását 1919. július végén. A Szegeden augusztus 12-én kinevezett de Tournadre városkormányzó többször jelezte parancsnokainak annak veszélyét, hogy távozásuk esetén Szegedre a románok bevonulhatnak.

Végül  Szerbiáé lett a Bánság nyugati fele, a nagyobbik része Romániáé. A britek Romániának szánták Újszegedet, de francia javaslatra végül Újszeged és Maros-szög Csongrád megyéhez tartozó része Szőreg és Szeged között Magyarországnál maradhatott.

Azt is elfogadták, hogy Szegedtől délre húzódjon a határ a Duna és a Tisza között. Az amerikai delegáció javaslatára nyolc torontáli községet meghagytak Magyarországnak, hogy gazdasági hátországot nyújtson Szegednek: így három állam osztozott az egykori Torontál vármegye területén. Legendák is születtek ebben az időszakban arról, hogyan maradt végül Újszeged magyar kézen. Egy változat szerint Somogyi Szilveszter, Szeged polgármestere győzte meg a francia megszállókat, egy másik ugyanezt báró Gerliczy Félixnek tulajdonította, akinek Deszken voltak birtokai – ez a Délmagyarországban is megjelent.

Végleges határkijelölés

A francia hadsereg katonái 1920 márciusának elején vonultak ki Szegedről, a szerbek Újszegedet 1921. augusztus 21-én hagyták el.  Más területekről, mint Alsótanya és a torontáli községek nagy része, akkor még nem távoztak, holott ezt az aláírt trianoni békeszerződés is előírta. Ebben a hónapban kezdte meg működését a magyar–jugoszláv határmegállapító bizottság.

A végleges határokat kijelölni hivatott bizottságban francia, angol, japán, olasz küldöttek kaptak helyet a magyarok és a Jugoszláviát képviselő szerbek mellett. Szeged vonzáskörzetét két szakasz, az E – a Duna és a Tisza közötti határszakasz – és az F – a Tiszától a román határig – érintette.

A magyar fél szerette volna ismét magyar fennhatóság alatt tudni a Tiszán innen Horgos, Martonos és Magyarkanizsa, a Tiszán túl Rábé, Magyarmajdány, Gyála és Ókeresztúr községeket, a két szakasszal 1922. április 3-tól május 3-ig foglalkozott a bizottság.

8000 hektár Szegednek

A jugoszláv állam Sárok, Katymár, Felsőcsikéria (ma: Csikéria) és Kelebia községeket szerette volna megkapni Madaras nekik ítélt feléért és Horgosért cserébe. A magyar fél ezt két okból utasította el. Egyrészt elvből nem akartak átadni olyan területeket, amiket a trianoni békeszerződés Magyarországnak ítélt, másrészt Szabadkánál a jugoszláv katonai erőt könnyebb lett volna összpontosítani Budapest ellen.

A kért hét településből végül egy sem került vissza, de a teljes határszakaszt figyelembe véve, így is Szeged nyerte a legtöbbet. A szerbeknek ki kellett üríteniük Alsótanya általuk még mindig megszállt részeit, ezzel 8000 hektárral növekedett a város és egyben az ország területe. 1922. május 25-én délután öt órakor az utolsó jugoszláv határőr is elhagyta Szeged külterületét, Torontál megye érintett részeiből 26-án vonultak ki.

Ekkor került vissza hozzánk Térvár is- ma Tiszasziget része. A Torontál megyei területekből 2600 holdat kapott vissza az ország.

Farkas Judit, delmagyar.hu