Csak parázs volt már a tűz helyén, amit körül ültünk, szürke parázs, olyan, mint a lelkünkben, mely néha egy-egy fuvallattól még felizzott, hogy egy kis lángot táncoltasson az üszkön aztán hamvába hulljon.
Volt aki a szekérkeréknek támasztotta a hátát, úgy bámult maga elé, volt aki térdét felhúzva, kezét öszszekulcsolva a csizmaszárán meredt a semmibe. A sebesültek fel-fel jajdultak a felcser vízért kiáltott, aztán megint a csend.
Az éjszaka sötétsége lábujjhegyen járt, a taljánok sem kiabálták véget nem érő mondataikat, a polskik sem hadartak monoton hangon, melynek máskor olyan hangja volt, mintha kavicson járna
az ember. Némán kerestük saját anyanyelvünkben azt az egy szót, melyet talán mindenki érthet.
A visszavonulás nem egy csata elvesztése,- gondoltuk magunkban, de aznap reménytelenül hajtja le fejét a katona s a sárpuhította nedves szalmán csak forgolódik. Az imáját suttogja csak, tátog, száján halk a sóhaj, – per la libertá, – dla wolności, – a szabadságért.
Hell István
Szőregi Regélő, 2019. szeptember
