Beszélgetés a 85 éves Péter Lászlóval
Kitiltották a munkahelyéről, izgatás miatt letartóztatták, egész felnőtt életében megfigyelték. Volt nyelvész, irodalomtörténész, folklorista, foglalkozott várostörténettel, művelődéstörténettel. Mintegy száz könyvet írt, szerkesztett. Beszélgetés a 85 éves Péter Lászlóval.
– Mikor jött rá, hogy jobb memóriája van, mint a legtöbb embernek?
– Bizonyos dolgokra jól emlékszem, másokra kevésbé. A nevekkel például már régóta hadilábon állok.
– A mai napig nem rest kijavítani mások tévedéseit. Szerzett ezzel haragosokat?
– Nem mindenki örül neki. Az 1970-es évek végén erősen megkritizáltam a Csongrád megyei munkásmozgalom történetét. Beagitáltak a pártbizottságra, és kegyetlenül letoltak, hogy ezt ők jobban tudják. Előadtam jó pár érvet, amelyektől meginogtak a kezdeti magabiztosságukban. Végül azzal váltunk el, hogy bevonnak a munkába. Persze, nem lett belőle semmi.
– Mit gondol, miért nem?
– Talán mert féltékenyek voltak. Nehogy már az „ellenforradalmár” Péter László, akit 1956-ban elítéltek, és akit azóta is rendőri megfigyelés alatt tartottak, még a munkásmozgalom történetét is jobban tudja náluk!
– Közismert önről, hogy 1956-os tevékenysége miatt a rendszerváltozásig nem kerülhetett vissza az egyetemre. Forradalmár volt, vagy csak autonóm ember?
– Saját felfogásom volt a dolgokról, amely egyébként szocialista meggyőződés volt és maradt, csak éppen nem az MSZMP gyakorlata szerint. De az első fekete pont már amiatt a nevem mellé került, hogy az apám csendőr volt. Igaz, hogy már 1935-ben rokkantnyugdíjba küldték, tehát semmi köze nem lehetett az 1944-i deportáláshoz, 1945-ben mégis megvonták a nyugdíját. Engem a néném taníttatott, aki a szőregi postán volt tisztviselő. Summa cum laude szereztem doktorátust 1947-ben, és demonstrátor lettem a Magyar Nyelvtudományi Intézetben.
– Ugye innen rúgták ki először politikai okok miatt?
– 1950. február elején tiltottak ki a munkahelyemről, még a januári fizetésemet is vissza kellett adnom. Csak májusban derült ki, hogy titoistának minősítettek. Egy barátom, aki szeretett volna bekerülni az egyetemre, provokált engem. Faggatott, hogy kit tartok nagyobbnak: Lenint-e vagy Sztálint? Lenint ítéltem nagyobbnak. A „láncos kutya”, Tito szintén ezt állította, így lettem titoista.
– Mihez kezdett?
– Salátát termeltünk Szőregen, egyebek közt azt talicskáztam az átvevőhelyre. Barátaim közbenjárására 1950 decemberében Ortutay Gyula kinevezett a karcagi múzeum igazgatójává. Előbb ugyan kért egy támogató levelet az egyetemi pártbizottságtól, de amikor fölmentem hozzá, azt mondta: „téged ez a levél úgy támogat, mint akasztottat a kötél”. Aztán közelebb akartam kerülni Szegedhez, először a makói múzeum igazgatója, 1954-ben pedig az egyetemi könyvtár bibliográfiai csoportjának munkatársa lettem. 1957. január 1-jével a rektor visszahelyezett a bölcsészkarra. Március 12-én letartóztattak, és november 19-én a megyei bíróság izgatás vádjával elítélt nyolc hónapra. Közben, július 27-én elbocsátottak az egyetemről.
– Mi volt az az izgatás, ami miatt letartóztatták?
– 1956. november 4-én cikket írtam a Délmagyarországba. Szót emeltem benne a kommunisták, ávósok üldözése ellen, de azért volt benne, amit szovjetellenességnek lehetett minősíteni. Kezdtük újraszervezni a parasztpártot, és a pártbizottság épületében az egyik ajtóra kirajzszögeztem egy cetlit, hogy itt székel a Petőfi Párt. Könyvtári szobámban beszélgettem a barátaimmal, és például azt mondtam, hogy a Szovjetunió beavatkozása törvénytelen. Mind ellenem vallottak a bíróságon. Éppen annyira ítéltek, amenynyit előzetes letartóztatásban töltöttem. A Legfelsőbb Bíróság pedig 1958. augusztus 4-én fölmentett. „Nevezetes cikkemet” az ítélet javamra írta. Egyik évfordulón a Népszabadság is újra közölte. A szegedi egyetem azonban csak 1989. december 21-én rehabilitált. Megfordult a fejemben: most meg majd azt vetik a szememre, hogy ’56-ban védtem a kommunistákat.
– Jól megdicsérték…
– Örültem, hogy elhelyezkedhettem a szegedi Somogyi könyvtárban. Voltam nyelvész, folklorista, foglalkoztam várostörténettel, művelődéstörténettel. Irodalomtörténészként kutattam József Attila, Juhász Gyula, Móra Ferenc életművét. 1986-ban Klaniczay Tibor akadémikus fölkért az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztőjének. Mintegy száz könyvet írtam vagy szerkesztettem, aminek látszólagos előnye, hogy „mindenhez értek”, de nagyobb a hátránya: nem alkothattam egy területen kiemelkedőt.
– Olvassa-e valaki azt a hatalmas információtömeget, amelyet a könyveiben felhalmozott?
– Sajnálnám, ha mindazok a jeles személyek, események, jellegzetességek feledésbe merülnének, amelyeket nekem még módomban áll megmenteni. Amikor Szent-Györgyi Albert a szegedi egyetem rektora lett, a székfoglalójában fölsorolta, mit tart az egyetem feladatának: oktat, nevel, kutat –és szolgálja a vidéket, ahol működik. Ez mára teljesen kiveszett. Kilencven új PhD-s között mindössze három volt, aki tájunk természeti vagy művelődési kérdéseit tárgyalta. – Talán, mert egyetemesebb témákkal szeretnek ma foglalkozni. – Nincs a folklórnál egyetemesebb jelenség. A tavaly októberi Tiszatájban tanulmányt írtam Arisztotelész a magyar népköltészetben címmel. Kálmány Lajos folkloristának, akinek az életrajzát én írtam meg, a Hagyományok című mesekötetében ugyanaz a motívum szerepel, mint Sánta Ferenc Sokan voltunk című elbeszélésében vagy Fukazava Hicsiro japán író munkájában: milyen kegyetlenül bánnak a fölöslegessé vált idős emberrel, és hogyan szemléli ezt a nyiladozó értelmű gyermek.
– Valaki önt a város mostohagyerekének nevezte.
– Ez nem áll messze a valóságtól. Úgy volt, hogy a 85. születésnapomra megjelenik az utolsó öt év cikkeiből gyűjteményes kötetem a Bába Kiadónál. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincs rá pénzük. Kötetemben tíz levelet is akartam közölni, amelyet korábban Botka László polgármesterhez írtam, többek közt, hogy Szeged pályázzék az Európa Kulturális Fővárosa projektre. Tucatnyi érvet soroltam föl benne. Noha Szeged díszpolgára vagyok, egyetlen levelemet sem méltatta válaszra.
– Önt egész felnőtt életében megfigyelték. Más „célszemélyek” nyilvánosságra hozták besúgóik nevét, ön viszont csak felszólította őket az Élet és Irodalomban, hogy vezeklésül írják meg a beszervezésük történetét.
– Egyikük sem írta meg. Többen közülük ma is a barátaim. 1957 januárjában, majd ismét februárban Pálinkás Ferenc őrnagy engem is be akart szervezni, hogy jelentsek a bölcsészkarról. Egyetemi szobatársam, Ilia Mihály a tanúm rá. Mivel nem álltam kötélnek, március 12-én letartóztattak. Ha akkor szolgálatukba állok, egy-két éven belül professzor lettem volna. Így viszont csak 64 éves koromban lettem egyetemi tanár.
– Ezért is meglepő, hogy ma is szóba tud állni feljelentőivel.
– Némelyiküket megfenyegették: ha nem jelent, nem végezheti el az egyetemet. Csak olyat jelentett rólam, amit amúgy is tudott mindenki.
– Mégiscsak elvesztett 30 évet a karakánsága miatt. Nem bánta meg?
– Az ilyesmit soha! Tartoztam ezzel önmagam megbecsülésének.
– Aktív és szép öregkorral jutalmazta sors. Többet dolgozik, mint valaha.
– Ha kérdik, hogy vagyok, azt válaszolom: köszönöm, tűrhetően. A Somogyi-könyvtárban olyan módszertani eljárásokat dolgoztam ki a bibliográfiában, amelyeket ma is használnak. Ha az egyetemen maradhatok, iskolát teremthettem volna, valószínűleg a folklorisztikus örökséget kutató munkacsoportot. Amikor rehabilitáltak, erre már nem volt lehetőség – ez hiányzik és fáj.
– Van-e terve, amelyet még mindenképpen meg akar valósítani?
– Sok is volt és sok is van.
