Időt és életet nyerhettek volna 1849-ben a szabadságharcos magyar seregek, ha nem hagyják veszni Szegedet. Az aradi vértanú tábornokok úgy álltak az ügy mellé, hogy többen nem is beszéltek magyarul, mások utálták egymást.
A szabadságharc végnapjaiban méhkasra emlékeztetett Szeged: májusban több ezres kormánytisztviselői gárda és katonaság költözött a városba. Az előrenyomuló császári haderő elől menekülő magyar kormány és országgyűlés foglalta el a városházát, a Mars téri kaszárnyát és több tágas belvárosi lakóházat. Augusztus elején álltak tovább Aradra, az adminisztráció után a hadsereg is magára hagyta a várost.
– A legostobább lépés volt feladni Szegedet, maguk az osztrákok is csodálkoztak, milyen akadálytalanul masírozhattak be a városba – fogalmazott Katona Tamás történész. – Az osztrákokat Haynau, a tehetséges, ám elővigyázatlan hadvezér irányította. Három elszigetelt oszlopban vezette őket keresztül az Alföldön, bármelyik orrára odacsaptak volna, a másik kettő is megáll. Időnyerésnek kiváló alkalom kínálkozott, de az idő esetleg nyugati beavatkozás reményét hozhatta volna a magyar szabadságharcnak. Görgey Artúr tábornok hiába vonult Aradra, a kevésbé tehetséges Dembinszky József csapatai Szegedről nem találtak oda, helyette Temesváron futottak az ellenség karjaiba. Egyértelmű a kudarc, a veszteséget csak a fegyverletétel csökkenthette. Az önálló hadtestek vezetőit megszégyenítésül kivégezték. Legjobban az a Répásy Mihály járt, aki Szegeden maradt, ő kolerában hunyt el. (A Belvárosi temetőben nyugodott egészen 3–4 évvel ezelőttig, amíg szülőfaluja, Kemecse el nem szállíttatta földi maradványait.)
A tizenhárom későbbi vértanú tábornok annak ellenére felesküdött a magyar alkotmányra, és haláláig hű maradt a magyar ügyhöz, hogy sokan közülük a nyelvet sem beszélték. A pozsonyi Aulich Lajos egy szót sem tudott, a Lengyelországban született Vécsey Károly tolmács útján érintkezett katonáival, Leiningen-Westerburg Károly törte a nyelvet, de a katonáinak tetszett, hogy „olyan jókat mond”. A huszártiszt Poeltenberg Ernő pedig csak káromkodni tudott. Viszonyuk sem volt felhőtlen, de a bajtársiasság nem volt kérdés. Az életveszélyesen megsebesült Görgey világosi előszobájában például a földön aludt az őt utáló Nagysándor József, valamint az is, aki imádta: Leiningen és Poeltenberg.
