Gyémántlakodalmat ültek Szőregen

Hatvanéves házassági évfordulóját ünnepelte Vecsernyés János és Lovászi Aranka. A szőregi gyémántlakodalmasok szinte egész életüket munkával töltötték, még a szabadságuk ideje alatt is a földeken robotoltak.

Egy tánciskolának köszönheti feleségét Vecsernyés János. A most 80 éves szőregi bácsi 1939-ben a táncparketten látta meg az akkor még 16 éves Lovászi Arankát. A fiatalok három évvel később, pontosabban 1942. szeptember 12-én mondták ki a boldogító igent. – Verőfényes, gyönyörű nap volt, amikor egybekeltünk – emlékezett vissza Aranka néni.

Boldogságuk nem tartott sokáig, mert közbeszólt a második világháború. János bácsit leventeként elvitték, majd 1945 áprilisában Zala megyében fogságba esett. A hadifoglyokat vonattal végigvitték a fél országon, mire elérték az orosz határt. A szerelvény Szőregen is megállt, így a fiatal édesapa pár percre láthatta egyéves fiát. Majd harminc nap folyamatos zötykölődés után begördültek a szibériai fogolytáborba. Három évig itt raboskodott.

Ezalatt felesége semmit sem tudott róla. Egyszer még az a szomorú hír is eljutott Szőregre, hogy meghalt. Az otthon maradt hitves napszámból és alkalmi munkákból tartotta fent magát és gyermekét.

– Nem csupán Jánost, de apámat is elvitték, így férfi nélkül maradtunk – mesélte a néni.

Hosszú egyedüllét után hirtelen beállított János bácsi. Alig ismerték meg az orosz ruhába bújt férfit. – Épp a cséplőgép fordult ki az udvarunkból, amikor öt forinttal a zsebembe beléptem a kapun – vette át a szót János bácsi.

A házaspár egészen nyugdíjazásáig keményen dolgozott. A bácsi a szegedi cipőgyárban és a szőregi papucskészítő kátéeszben kapott állást. Felesége pedig előbb a téeszben, majd férje oldalán a cipőgyárban dolgozott. Nyaralni és külföldön sohasem voltak. Ha szabadságra mentek a gyárból, akkor szántottak, vetettek, arattak. – A kenyérre valót maguknak kellett előteremteni, mert szüleink nem éltek jó módban, így nem tudtak segíteni – mesélték.

A napokban tartott gyémántlakodalomra összegyűlt az egész család. Üröm az örömben, hogy a három gyerek közül csak kettő lehetett ott, mert egyikük közúti balesetben elhunyt. Azért a négy unoka mindig mosolyt tudott csalni az öregek arcára.

Kormos Tibor
Délmagyarország, 2002. október 24.